A fél világ kiakadt, mert: honnan veszi a bátorságot az angol válogatott, hogy egy könnyű ágon, biztonsági célfutballal eljusson a világbajnokság elődöntőjéig? Meg egyébként is: mi az, hogy egy csapat a góljai kétharmadát pontrúgások után szerzi? Meghalt a futball, béke poraira, pedig mennyire tudott élni, hja… szegény pára. Legyen könnyű neki a föld, csendes a pihenése, munka és szorgalom volt élete, ésatöbbi, ésatöbbi.
A fél világ kiakadt azon, hogy a francia válogatott minimalista, itt-ott kifejezetten lustának tűnő, abszolúte leplezetlenül eredményorientált játékkal bejutott a világbajnokság döntőjébe. Az elődöntőben legyőzött Belgium futballistái (nevesítve bizonyos Eden Hazard és Thibaut Courtois kurátor urak) sietve le is szögezték: ők bizony a maguk részéről inkább veszítenek, mintsem ilyen méltatlan játékkal, ilyen csúfondárosan semmitmondó teljesítménnyel legyenek ott a vébé fináléjában. Isten őket úgy segélje, nyilván.
Minél tovább nézem ezt a világbajnokságot, egyre inkább úgy vagyok vele: a futball nem egyszerűen halott, hanem egyenesen valamiféle mumifikálódott totem egy mauzóleum oszlopcsarnokában. Amit a biztonság kedvéért azért kétnaponta újra fel kell ravatalozni – csak, hogy el ne felejtse valaki, milyen sajnálatos körülmények között halálozott is el. Mikor is? Ó, hát már nagyon rég. Nem is emlékszem pontosan.
![Ha most azt mondjuk, meghalt a futball, igazából azt üzenjük: sosem élt igazán 1](https://s.24.hu/app/uploads/sites/22/2018/07/anglia-1.jpg)
Naná. Hiszen, ha abból indulunk ki, amiket mostanság harsognak a szirénák, amivel tele van a sajtó, akkor arra a következtetésre kell jussunk: a futball valójában soha nem is élt.
Abban a formában legalábbis biztosan nem, mint amit most számon kérnek rajta. A futball soha nem szólt kizárólagosan a támadásról, a szerzett gól soha nem volt felsőbbrendű entitás, soha nem volt a játék magától értetődő, kizárólagos célja. A futball varázsa ugyanis már a kezdetek kezdetén abból adódott, hogy
Ha valaki most azt mondja, meghalt a futball, hiszen már senki nem akar támadni, akkor nemes egyszerűséggel: hazudik. Füllent, mismásol, jobb esetben figyelmet keres. Esetleg így dolgozza fel, hogy mindaz, amit évtizedekkel ezelőtt a maga felületességében és távolságtartó csillogásában megkedvelt, az közelről, smink nélkül, a maga pőre valójában, az együttélés minden nyűgjével-bajával együtt már nem is annyira vonzó.
A szupermodellek is kiszaladnak néha a mellékhelységbe – és nem mindig sminkelni.
![Ha most azt mondjuk, meghalt a futball, igazából azt üzenjük: sosem élt igazán 2](https://s.24.hu/app/uploads/sites/22/2018/07/5.jpg)
A futball alapvetően ugyanis mindig arról szólt, hogy dolgozz együtt csapatként, domborítsd ki az erényeidet, és győzd le az ellenfeledet – ahogy tudod. Ha kell, verekedj (1962, Chile-Olaszország világbajnoki csoportmeccs, később a „santiagói csata” címszó alatt híresült el), ha kell, ásd be magad a saját kapud elé és kontrázz (Jock Stein a saját fegyverével veri meg az Intert, 1967, BEK-döntő), ha kell, fusd szét az ellenfeled és kényszerítsd folyamatos párharcokra, hogy kidomborítsd a gyengébb oldalát (1966, világbajnoki negyeddöntő, Szovjetunió-Magyarország), ha kell, támadj orrvérzésig és rúgj többet, mint amennyit az ellenfeled képes rúgni (1954, Ausztria-Svájc 7-5). Egy biztos: soha, egyetlen csapat sem ment még fel úgy a pályára, hogy lesz, ami lesz, ő most itt inkább önmegvalósít, kicselez hét embert, kapura rúg húszszor, az eredmény meg le van ejtve.
A futball sohasem volt annyira öncélú és banális, mint amennyire most már évtizedek óta számon kérik rajta. Egy valamit tudomásul kell venni: egy stratégiai játékban mindig a stratégia dominál. Olykor előfordul, hogy a stratégia lényege az egyének kidomborítása, a párharcok keresése, a csel és a finesz, de mindez sosem önmagáért történik. A cél mindig a győzelem, az eszközök választéka pedig (szinte) végtelen.
A tegnapi francia-belga elődöntőre lefordítva: nem mindig az kezdeményez, akinél a labda van. Néha az számít igazán – és ez abban a válogatott futballban, amelyben a kollektív támadó variációk begyakorlása, a pozíciós játék bizonyos szint fölötti leoktatása csupán álomkép, pláne igaz –, hogy elérd, az ellenfeled kellemetlenül érezze magát a pályán.
Ha belgák kontrában a legjobbak, akkor ahhoz, hogy nyerj, egyetlen dolgot kell elérned: akadályozd meg, hogy kontrázzanak.
![Ha most azt mondjuk, meghalt a futball, igazából azt üzenjük: sosem élt igazán 3](https://s.24.hu/app/uploads/sites/22/2018/07/000_17a0hn.jpg)
A meccs minden más aspektusa másodlagos, lényegtelen. Érd el, hogy ellenfeled ne játszhasson a saját komfortzónájában, ne csinálhassa azt, amit a legjobban tud. Erről szól az idei vébé: az argentinok megengedik Horvátországnak, hogy üres területekbe rohanjanak a szélsői, ki is kapnak 3-0-ra. Dánia odaadja a labdát a horvátoknak – és kis híján kiüti őket. Brazília lerohanja a belgákat, akik villámgyors játékosaikkal tökéletes kontrákat visznek végig – a félidőben 0-2. Franciaország beássa magát Belgium ellen, hogy azok ne tudjanak kontrázni – majd megnyeri a meccset.
Stratégia. Sakkjátszma. Néha jobb elszalasztani egy leütést, mert két lépés múlva mattot adhatsz. Aki előre lát, aki olvassa a másik szándékait, az nyer. Szinte kivétel nélkül.
És, hogy ez kevésbé lenne futball, mint két, középpálya nélkül rohangáló – mondjuk ki – ostoba csapat adok-kapokja? Egy fenéket. A futball sosem volt a naivak sportja. Használd az erényeid, játszd ki az ellenfeleidet, ugraszd ki a nyulat a bokorból, és nyerj. Bármi áron.
Nyitókép: Mehdi Taamallah/NurPhoto via Getty Images