A fél világ kiakadt, mert: honnan veszi a bátorságot az angol válogatott, hogy egy könnyű ágon, biztonsági célfutballal eljusson a világbajnokság elődöntőjéig? Meg egyébként is: mi az, hogy egy csapat a góljai kétharmadát pontrúgások után szerzi? Meghalt a futball, béke poraira, pedig mennyire tudott élni, hja… szegény pára. Legyen könnyű neki a föld, csendes a pihenése, munka és szorgalom volt élete, ésatöbbi, ésatöbbi.
A fél világ kiakadt azon, hogy a francia válogatott minimalista, itt-ott kifejezetten lustának tűnő, abszolúte leplezetlenül eredményorientált játékkal bejutott a világbajnokság döntőjébe. Az elődöntőben legyőzött Belgium futballistái (nevesítve bizonyos Eden Hazard és Thibaut Courtois kurátor urak) sietve le is szögezték: ők bizony a maguk részéről inkább veszítenek, mintsem ilyen méltatlan játékkal, ilyen csúfondárosan semmitmondó teljesítménnyel legyenek ott a vébé fináléjában. Isten őket úgy segélje, nyilván.
Minél tovább nézem ezt a világbajnokságot, egyre inkább úgy vagyok vele: a futball nem egyszerűen halott, hanem egyenesen valamiféle mumifikálódott totem egy mauzóleum oszlopcsarnokában. Amit a biztonság kedvéért azért kétnaponta újra fel kell ravatalozni – csak, hogy el ne felejtse valaki, milyen sajnálatos körülmények között halálozott is el. Mikor is? Ó, hát már nagyon rég. Nem is emlékszem pontosan.
Naná. Hiszen, ha abból indulunk ki, amiket mostanság harsognak a szirénák, amivel tele van a sajtó, akkor arra a következtetésre kell jussunk: a futball valójában soha nem is élt.
Abban a formában legalábbis biztosan nem, mint amit most számon kérnek rajta. A futball soha nem szólt kizárólagosan a támadásról, a szerzett gól soha nem volt felsőbbrendű entitás, soha nem volt a játék magától értetődő, kizárólagos célja. A futball varázsa ugyanis már a kezdetek kezdetén abból adódott, hogy
Ha valaki most azt mondja, meghalt a futball, hiszen már senki nem akar támadni, akkor nemes egyszerűséggel: hazudik. Füllent, mismásol, jobb esetben figyelmet keres. Esetleg így dolgozza fel, hogy mindaz, amit évtizedekkel ezelőtt a maga felületességében és távolságtartó csillogásában megkedvelt, az közelről, smink nélkül, a maga pőre valójában, az együttélés minden nyűgjével-bajával együtt már nem is annyira vonzó.
A szupermodellek is kiszaladnak néha a mellékhelységbe – és nem mindig sminkelni.
A futball alapvetően ugyanis mindig arról szólt, hogy dolgozz együtt csapatként, domborítsd ki az erényeidet, és győzd le az ellenfeledet – ahogy tudod. Ha kell, verekedj (1962, Chile-Olaszország világbajnoki csoportmeccs, később a „santiagói csata” címszó alatt híresült el), ha kell, ásd be magad a saját kapud elé és kontrázz (Jock Stein a saját fegyverével veri meg az Intert, 1967, BEK-döntő), ha kell, fusd szét az ellenfeled és kényszerítsd folyamatos párharcokra, hogy kidomborítsd a gyengébb oldalát (1966, világbajnoki negyeddöntő, Szovjetunió-Magyarország), ha kell, támadj orrvérzésig és rúgj többet, mint amennyit az ellenfeled képes rúgni (1954, Ausztria-Svájc 7-5). Egy biztos: soha, egyetlen csapat sem ment még fel úgy a pályára, hogy lesz, ami lesz, ő most itt inkább önmegvalósít, kicselez hét embert, kapura rúg húszszor, az eredmény meg le van ejtve.
A futball sohasem volt annyira öncélú és banális, mint amennyire most már évtizedek óta számon kérik rajta. Egy valamit tudomásul kell venni: egy stratégiai játékban mindig a stratégia dominál. Olykor előfordul, hogy a stratégia lényege az egyének kidomborítása, a párharcok keresése, a csel és a finesz, de mindez sosem önmagáért történik. A cél mindig a győzelem, az eszközök választéka pedig (szinte) végtelen.
A tegnapi francia-belga elődöntőre lefordítva: nem mindig az kezdeményez, akinél a labda van. Néha az számít igazán – és ez abban a válogatott futballban, amelyben a kollektív támadó variációk begyakorlása, a pozíciós játék bizonyos szint fölötti leoktatása csupán álomkép, pláne igaz –, hogy elérd, az ellenfeled kellemetlenül érezze magát a pályán.
Ha belgák kontrában a legjobbak, akkor ahhoz, hogy nyerj, egyetlen dolgot kell elérned: akadályozd meg, hogy kontrázzanak.
A meccs minden más aspektusa másodlagos, lényegtelen. Érd el, hogy ellenfeled ne játszhasson a saját komfortzónájában, ne csinálhassa azt, amit a legjobban tud. Erről szól az idei vébé: az argentinok megengedik Horvátországnak, hogy üres területekbe rohanjanak a szélsői, ki is kapnak 3-0-ra. Dánia odaadja a labdát a horvátoknak – és kis híján kiüti őket. Brazília lerohanja a belgákat, akik villámgyors játékosaikkal tökéletes kontrákat visznek végig – a félidőben 0-2. Franciaország beássa magát Belgium ellen, hogy azok ne tudjanak kontrázni – majd megnyeri a meccset.
Stratégia. Sakkjátszma. Néha jobb elszalasztani egy leütést, mert két lépés múlva mattot adhatsz. Aki előre lát, aki olvassa a másik szándékait, az nyer. Szinte kivétel nélkül.
És, hogy ez kevésbé lenne futball, mint két, középpálya nélkül rohangáló – mondjuk ki – ostoba csapat adok-kapokja? Egy fenéket. A futball sosem volt a naivak sportja. Használd az erényeid, játszd ki az ellenfeleidet, ugraszd ki a nyulat a bokorból, és nyerj. Bármi áron.
Nyitókép: Mehdi Taamallah/NurPhoto via Getty Images
