4. SZERENCSE/HATÉKONYSÁG NÉLKÜL NEM MEGY
A tornát megelőzően rengeteg elemzés született arról, hogy a világbajnokságokat általában a védelmek nyerik: 1986 óta nem történt például olyan, hogy egy végső győztes válogatott két gólnál többet kapjon az egyenes kieséses szakaszban.
Ez alapján a legtöbb szakíró úgy vélte, Belgiumnak nincs sok esélye az aranyéremre. Roberto Martínez csapata ugyanis általában felvállalja a nyílt játékot, inkább támad, mint, hogy kompaktul védekezne, miközben még Panama és Tunézia ellen is képes akkora területeket hagyni a védelem mögött, amekkorákat nemzetközileg közepes játékosok is nevetve futnak be. A brazilok ellen aratott negyeddöntős győzelem tehát nem pusztán annak ténye, de módja miatt is elképesztően meglepő volt:
Ha a helyzetek minőségét összehasonlítani képes statisztikai modellekből (expected goals = xG) indulunk ki, akkor a braziloknak nagyjából 3-1-re kellett volna nyerniük. Ugyanez a modell mutatja meg nekünk azt is, hogy a valószínűségszámítás törvényszerűségei szerint 100 ugyanilyen meccsből mindössze 4-et nyert volna meg Belgium adott körülmények között.
A második félidőben a braziloknak tizenhét(!) lövésük volt, ha pedig a belga kontrarohamok elültét követő 32. perctől vizsgáljuk a meccset, még sokkolóbb a különbség: 19 brazil lövés áll szemben három belgával:
Ez persze lényegileg nem sokat jelent. A nagy tornák kieséses szakasza ugyanis lényegileg a hatékonyságról szól: aki pazarlóan bánik a lehetőségeivel, az jó eséllyel búcsúzik, az esélyek száma ugyanis véges. Elég csak rápillantani, mi történt a többi meccsen és milyen lőlappal jutottak a négy közé a negyeddöntős győztesek:
- Franciaország: 2 kaput találó lövés, 2-0
- Anglia: 2 kaput találó lövés, 2-0
- Belgium: 3 kaput találó lövés (+1 öngól), 2-1
- Horvátország: 3 kaput találó lövés, 2-2
Ez összesen 10 kapuralövés és abból 8(!) szerzett gól – miközben a vesztesek mindössze három találatra voltak képesek, 21 kaput találó próbálkozásból. Mi döntött? A hatékonyság. A kapusteljesítmény. A szerencse?
3. DÉL-AMERIKA A SÜLLYESZTŐBEN
A négy évvel ezelőtti német győzelem mámorában talán elsikkadt a tény, de az előző világbajnokságon aratott európai siker révén jött össze először, hogy egy kontinens zsinórban három vébén adjon győztes csapatot. Most, hogy pénteken mind Uruguay, mind Brazília búcsúzott az idei tornától, ez a sorozat már biztosan négyre hízik.
Tovább erősíti a jelenséget, ha megjegyezzük: az előző kilenc vb-dobogósból (tehát a megelőző három torna első három helyezettjéből) egyetlen egy akadt csak, aki nem Európából érkezett.
Az igazán érdekes kérdés persze az, hogy mi lehet ennek az oka. Az argentin futballt betemető önámítás és korrupció, illetve az utánpótlás-szinten már jó ideje elmaradó eredmények elég nyilvánvalóan adják magukat, de a brazilok például ezen a vébén már jóval erősebbnek és összeszedettebbnek tűntek, mint négy éve hazai pályán. Uruguay szintén erőn felül teljesített, és Kolumbia is első alkalommal élte túl zsinórban két világbajnokságon az egyenes kieséses szakaszt. Valami mégis hiányzik.
Valószínűnek tűnik, hogy hosszú távon nem lehet versenyezni Európa anyagi-szellemi fölényével.
A nagy európai topbajnokság, és a televíziós közvetítések elburjánzása miatt ezekbe lényegében korlátlanul beáramló pénz olyan magas tudományos szintre emelte a játékot a kontinensen, amivel Dél-Amerika már csak bajosan képes tartani a lépést. Még mindig varázslatos játékosokat nevelnek (sőt, igazán kreatív, ösztönös, régi vágású zsenik szinte csak tőlük érkeznek az európai fociba), de csapatjáték szintjén komoly lemaradásban vannak. Így viszont Európa tarol – immár 12 éve folyamatosan.
(Közbevetésként érdemes megjegyezni: bár a horvátok nem tartoznak Nyugat-Európához, 23 fős keretükből 15-en játszanak a nagy topligák valamelyikében, így lényegileg erősítik a fenti teóriát.)
2. MIÉRT ÉPPEN ANGLIA?
Kolumbia és Svédország testén át Anglia a legjobb négy közé jutott, amire 1990 óta nem volt példa a vébék történetében. Csak, hogy nyilvánvalóvá váljon, mekkora dolog ez: a jelenlegi angol keret 23 játékosa közül 17 még meg sem született, amikor Linekerék Kamerun hosszabbításos legyőzésével az elődöntőig jutottak Olaszországban.
A svédek elleni meccsük tükörsima volt: úgy nyertek 2-0-ra, hogy még akcióból is szereztek gólt (ezt azért érdemes külön felvésni, mert a 11 angol vb-gólból 8 pontrúgás után született az idei vébén). A titok azonban mégsem ez, hanem a védekezés.
Southgate kapitány és csapata tökéletesen felkészült a svédek játékából, és lényegében minden veszélyes helyzetüket mintaszerűen védekezték le. Megnyerték a fejpárbajokat – az angolok ebben a torna legjobbjai a maguk 60 százalékos sikerrátájukkal -, készültek a lecsorgókra, csapdázták a legfontosabb embereiket, és a pontrúgások ellen is okosan védekeztek.
Amikor Anglia a legerősebb kezdőjével játszott ezen a vb-n (vagyis az utolsó, Belgium elleni csoportmeccset nem számítva), akkor átlagban mindössze 0.7 xG-t engedett az ellenfeleknek. A svédek ellen tegnap ez a mutató csak 0.5-ig kúszott fel, miközben az északiaknak hat lövésük is volt – azaz egyenként nagyon gyenge minőségű helyzetekből tüzelhettek csak. Az angolok védekezése abszolút elit, pont olyan, amilyennel el lehet jutni egy torna kieséses szakaszának végéig.
Voltak, akik már a keretbe kerülését sem értették, holott bőven volt benne ráció: a hátvédek közül neki volt a legtöbb csele a mögöttünk hagyott PL-szezonban (vö: segítség a labdakihozatalokban és letámadás ellen), illetve helyzetkialakításban is második volt a rangsorban. Az angolok játékának két legfontosabb dimenziójában (labdatartás, pontrúgások) egyaránt ő az egyik kulcsember.
Utóbbira – azaz a pontrúgásokra – érdemes kicsit bővebben is kitérni, mert sokan még mindig hajlamosak valamiféle alantasabb játékelemként/szerencsés véletlenként tekinteni rájuk – miközben az igazság lényegében ennek ellentéte. A pontrúgások tudatos használata a modern futball egyik kulcsa, a válogatott tornákon pedig már csak azért is fog folyamatosan felértékelődni a szerepe, mert rövid idő alatt is hatékonyan begyakorolható figurákat kínál a csapatoknak. Amire nincsen idő a labdával (itt elsősorban a pozíciós játék leoktatását és annak minél gyorsabb tempójú megvalósításának begyakorlását kell érteni), azt simán lehet kompenzálni hatékony pontrúgás-variációkkal. Éppen úgy, ahogyan az angolok teszik.
Ez volt például a tegnapi első góljuk:
A svédek vegyes védekezést választanak: három ember zónázik az ötös előterében, a többiek kimennek emberezni. A kulcsfontosságú szereplőket be is karikáztuk – Kane, Maguire és Sterling is külön embert kap őrzőnek a svédektől.
Az angolok figurái általában Maguire-re vannak kihegyezve – egészen pontosan arra, hogy ő egy olyan emberrel mehessen fel légi párbajt vívni, aki ebben a műfajban nem túl erős. Ez a klasszikus mismatch, szinte minden csapatsport alapja (magyarul kábé előnytelen párosításnak lehet hívni), és amit ebben a helyzetben úgy lehet elérni, ha a figura végén Sterling őrzője keveredik Maguire mellé. (Ezért van szükség Sterlingre ezeknél a figuráknál. Ha ő nem lenne ott középen, az embere visszamehetne zónázni, és adott esetben a játékot olvasva besegíthetne Maguire-ön – így viszont muszáj neki is embereznie. Ám mivel Sterling nem túl magas, értelemszerűen a legkevésbé jól fejelő játékost áldozzák csak be rá, ami megteremti a lehetőséget Angliának az előnytelen párosítás kialakítására.)
Indul a figura: Kane Sterling egyik, Maguire a másik oldala felé mozog, miközben ő csak áll az őt fogó védővel együtt, természetes akadályt képezve a másik két svéd emberfogó számára. Egy másodperc múlva az angolok két legveszélyesebb embere (Kane + Maguire) máris lerázta magáról kirendelt őrzőit.
Még egy pillanattal később: Kane már blokkol, Maguire pedig a védőjétől elszakadva rámozog Sterling – fejjátékban értelemszerűen gyengébb – emberére. Két légy lett leütve egy csapásra: egyrészt létrejött az előnytelen párosítás (Maguire vs. Sterling embere), másrészt kettő az egy ellen vannak az angolok a területen, ahová a labda érkezni fog.
Southgate a világbajnokságot megelőzően több egyetemi kosárlabda-csapatnál, és a Seattle Seahawks NFL-csapatánál is járt tanulmányúton, mert rájött: az amerikai major sportokban nagyon sok olyan játékhelyzet van, amelynek megoldásai felhasználhatóak a futballban is. Az angol kapitány elsősorban arra figyelt fel, miszerint a(z egyetemi) kosárlabda például arról szól, hogy miközben egy viszonylag kis területen helyezkedik 10 játékos, a csapatjáték célja ezek egyikének szabad dobóhelyzetet izolálni.
1. A FRANCIÁK, MINT LEGNAGYOBB ESÉLYESEK?
A francia csapat mindeközben lényegében az egyetlen olyan komoly esélyes, akinek a tervek szerint alakul a tornája. Didier Deschamps-ot sok kritika érte korábban abszolút kockázatkerülő stílusa miatt, de ezen a tornán konkrétan ez juttatta be a négy közé Franciaországot.
Az Uruguay elleni negyeddöntő a kockázatmentes futball csimborasszója volt: egyik csapat sem volt hajlandó három-négy emberrel többet felküldeni a támadásokhoz, csak míg a dél-amerikaiak inkább a kontrákban bíztak, addig a franciák egyéni hibában és saját pontrúgásaikban reménykedtek. Végül mindkettő bejött:
Uruguay ezzel elvérzett, Deschamps-ot ismerve pedig a franciák már azt próbálgatják, hogyan akadályozzák majd meg az elődöntőben azokat a gyilkos belga kontrákat, amelyek Brazília vesztét okozták egy körrel korábban.
Nyitókép: SEFA KARACAN / ANADOLU AGENCY
