Messi a történelem első játékosa, aki nem csak hamis kilences egy világbajnoki meccsen, de hamis szövetségi kapitány is.
Ezzel a vicces Twitter-bejegyzéssel jelentkezett az argentin-francia nyolcaddöntő közben Gary Lineker, korábbi kiváló angol támadó, aki jelenleg az angol nyelvterület talán legnépszerűbb televíziós szakértője. A tűpontos meglátás jól összefoglalja, mi okozta végül az argentinok vesztét ezen a tornán:
Azt gyorsan felejtsük el, hogy a futball még mindig egy-egy ember egymás elleni párharcának kivetülése – ha így lenne, az argentinok és Portugália előrehozott döntőt játszana egymással a negyeddöntőben, nem a repülőtéri becsekkolással lennének elfoglalva –, mert nem az, sokkal inkább stratégiai játék. Nagyítsd fel a saját erényeid, tüntesd el az ellenfélét, de legalábbis: játssz a gyengéire.
Az argentin válogatottról rengeteget írtunk már a torna alatt. A Napnál is világosabb volt a meccs előtt, hogy a legkomolyabb problémájuk a védelem két szélén van: mivel képtelenek egyszerre megfelelő hatékonysággal támadni és védekezni, rengeteg játékosuk kerül pozíción kívülre labdabirtoklás esetén. Ráadásul a két szélsőbekkjük (Tagliafico, Mercado) emellé még csak nem is különösebben gyors/fegyelmezett, így aztán mögéjük tétre, helyre, befutóra lehet benyomkodni a hosszú labdákat, hogy Mascherano és Otamendi már csak a rendszámokat olvassa le egy-egy kontra végén.
Didier Deschamps ezt realizálva gyorsan számot vetett keretével, majd döntött: dobja a 4-4-2-őt, ehelyett 4-3-3-mat tesz fel a pályára, és elsősorban csapata sebességét fogja használni a meccsen. Nem érdekelte, hogy Griezmann nem szélső, nem foglalkozott vele, hogy Pogbának át kell jönnie a középpálya jobboldalára Matuidi csapatba illesztése miatt, csak egyetlen dologra koncentrált. Arra, hogy az argentin csapat gyenge pontját támadja, ráadásul éppen azzal, amiben a saját csapata a legerősebb.
A franciákat láttuk szenvedni a csoportban felállt fal ellen, de Argentína ellen a másik arcukat mutatták. Minden megszerzett labdával azonnal kirobbantak a védőfalból, és még azelőtt helyzetig vitték a dolgot, hogy az argentinoknak lett volna lehetőségük visszarendeződni védekező alapállásba. Az alapjáraton kockázatkerülő, a vereségtől mindennél jobban rettegő Deschamps lényegében oktatófilmet pörgetett Argentínának:
Minden csapat akkor a legsebezhetőbb védekezésben, amikor támadáshoz áll fel, mert abban a hitben van, hogy nála marad a labda. Erről a felismerésről szól Jürgen Klopp filozófiája, a sokat emlegetett gegenpressing is, csak épp ott a hangsúly a labdavesztés utáni visszatámadáson van: ha az ellenfél épp csak megszerezte a labdát, nyilván nem gondol arra, hogy máris el fogja veszíteni, következésképp ebben a látszólagos nyugalmi állapotban kell rá lecsapni. Deschamps ennyire persze nem innovatív, ő a megfontolt játék híve: előbb álljon fel egy 4-3-3-mas szögesdrót a kapu előtt, hozzák a labdát az argentinok, mi pedig akkor csapjunk le rájuk, amikor a tanácstalan labdajáratás következtében már mind a két szélső védőjük agyig feltolva játszik.
Labdaszerzés után néhány másodperccel: Mbappé már lendületben, egy gyorsvonat sebességével fordul rá a védelemben. Mascherano hátrafelé iszkolva védekezik, Mercado a jobbszélső helyén álldogál.
Egy villanással később: Mbappé már lehagyta a rozsdásan csoszorgó Mascheranót, Taglafico posztidegen helyen lohol visszafelé, Giroud ellenben okos elmozgással csinálja meg a helyet a robogó tininek. Szélsőhátvédek sehol, Rojo és Otamendi hátrálva várja az expresszvonatot – nem csoda, hogy előbbi csak büntetőt érően tudta megállítani Mbappét.
1-0 után az alapvető meccskép még végletesebb lett. Argentína – jobbára elképzelés nélkül – támadott, a franciák pedig egy vadmacska vadászösztönével lestek a kínálkozó kontralehetőségekre. Íme, még egy beszédes meccskép:
Pogba hosszú labdájával megint ketten indulnak a két hátul hagyott argentin védőre. A pálya szélei konganak az ürességtől, hogy Tagliafico és Mercado merre lófrál, balladai homályba vész.
Ahhoz persze, hogy működjön egy ilyen taktika, elsősorban és mindenekelőtt betonbiztos védekezésre volt szükség francia részről. Az állandó variálásba teljesen belezavarodó argentin kispad (edzőre már tippelni sem merünk) ezt persze a maga részéről még segítette is azzal, hogy a negyedik meccsen Messit a negyedik poszton, hamis kilencesként vetette be.
Ehhez képest Sampaoli két vonalszélsővel (Pavón, Di María) állt fel, ráadásul mivel Deschamps Kantéval és Matuidivel támogatta meg Pogbát a pálya közepén, esély sem volt arra, hogy a Varane-Umtiti kettős bármelyik tagja megegye Messi visszalépéseit. A franciák hat-hét emberrel biztosították a pálya közepét, így a visszalépő Messi csak annyit ért el, hogy messzire került a tizenhatos környékéről, és körülbelül semennyire nem tudott veszélyt jelenteni a kapura:
Egy ilyen szégyentelenül tömörülő falnak egy ellenszere van: a gyors oldalváltások. Az argentinok próbálkoztak is hasonlóval, de csak kevés olyan játékosuk volt fent a pályán, akik képesek érdemben forgatni a játékot. És ha sikerült is, a szélső áttörés után minduntalan rá kellett döbbenni:
Di María gólja volt az egyetlen eset, amikor az argentinok egy ilyen játékforgatásból jól tudtak kijönni: egy 30 méteres, távoli bomba. A futballban nagyjából a véletlen megfelelője.
Az argentin csapatjáték teljes, tételes funkciótlanságát jól mutatja, hogy 2-1-es előnyből sem tudtak változtatni. Nem volt visszaállás, nem sikerült kiszorítani a franciákat a komfortzónájukból, gyakorlatilag pillanatokra sem volt pánik Deschamps-ék kispadján. Mbappé lubickolt a tízméteres folyosókban, Lucas Hernandes és Pavard is úgy vezette rá lendületből a labdát a szélső bekkekre, ahogyan és amikor csak akarta.
Argentína 2010 után újabb világbajnokságon semmisült meg taktikailag egy fiatal, modern, gyors, a kontrafocit első szándékból tökéletesen megvalósító ellenféllel szemben. A franciák emberfölényben támadtak és emberfölényben védekeztek, az argentin rugós foci még arra sem volt jó, hogy szabálytalanságokkal széttöredezze a franciák játékát.
Nyitókép: Robbie Jay Barratt – AMA/Getty Images
