A nap meccse: tényleg minden idők egyik leggyengébb házigazdája lesz az orosz?

A világbajnokságok történetében 1966 óta tartanak külön megnyitót, és ettől az évtől kezdve van kiemelt szerepe és jelentősége az úgynevezett nyitómeccsnek is. Évtizedeken át tartotta magát a hagyomány, miszerint a nyitómeccs általában biztonsági focit, tétova próbálkozásokat és rettenetesen kevés gólt hoz magával, attól teljesen függetlenül, hogy a házigazda, vagy éppen a címvédő privilégiuma azt lejátszani.

Sokkoló adat, de igaz: 1966 és 2006 között, tehát negyven éven át mindössze két olyan nyitómeccset rendeztek, amelyen mindkét csapat képes volt a kapuba találni, és csupán egyetlen olyat, amelyen kettőnél több gól esett. Sőt: a nyitómérkőzések történetének kezdetén konkrétan tizenhat éven keresztül egyáltalán nem esett gól – az elsőt a belga Erwin Vandenbergh lőtte a címvédő argentinok elleni csoportmeccs második félidejében, az 1982-es spanyolországi Mundialon. Később kiderült, ez a bizonyos gól nekünk, magyaroknak speciel eléggé sokba került…

A mellékelt eredménysorból jól látszik az is, hogy a nyitómeccs műfajától a meglepetés ereje sem teljesen idegen.

Már 1974-ben sokan felkapták a fejüket arra, hogy a háromszoros világbajnok brazilok nem bírtak a jugoszlávokkal, de az NSZK Lengyelországgal szembeni pontvesztése kapcsán is felszaladt néhány szemöldök négy évvel később.

1982-ben az argentinok Belgiumtól elszenvedett veresége annak ellenére volt kifejezetten meglepő fejlemény, hogy a győztes csapat két évvel korábban ezüstérmes volt az Eb-n, de az igazi truvájt az okozta, amikor 1990-ben a lesajnált Kamerun Francois Omam-Biyik találatával megverte a később a döntőig masírozó Albicelestét.

Hasonló szenzációra aztán újabb tucatnyi évet kellett várni: akkor a vb- és Eb-címet egyszerre birtokló francia válogatott (igaz, a sérüléssel bajlódó Zinédine Zidane-t nélkülözve) futott bele a késbe a tornaújonc Szenegál ellen. Érdekesség, hogy ezt követően a műfaj addigi adottságaihoz képest kifejezetten meglepő mennyiségben kezdtek potyogni a gólok a vb-nyitányokon, igaz, az nyitómeccs jogát visszavevő (1974 és 2002 között a címvédőnek járt a gesztus) házigazdák bevonásával együtt a meglepetés is eltűnt a színről:

a 2006-ban próbálkozó németek, és a négy évvel ezelőtt soros brazilok is sima győzelemmel indultak, de még a vb-házigazdák közül a torna történetében egyedüliként a csoportban ragadó Dél-Afrikai Köztársaság is megúszta a kínos vereséget Mexikó ellen.

Oroszország lenne a leggyengébb?

Apropó kínos, és apropó házigazda: sokan úgy tartják, az idei tornát rendező Oroszország Dél-Afrika után a második hazai csapat lehet, amelyiknek már a csoportból való továbbjutással is meggyűlik a baja. Hogy ez mennyire jogos vád, arra speciel a nyitómeccs mindjárt választ is adhat, lévén az orosz válogatott ellenfele az a Szaúd-Arábia lesz, amely a FIFA aktuális világranglistáján a legközelebb foglal helyet (67.) a teljes mezőny legalacsonyabban rangsorolt (70.) szereplőjének számító Szbornajához.

Mindez különösen annak fényében érdekes fejlemény, hogy az orosz futballba – főképp, miután a szövetség 2010-ben megkapta az idei évi világbajnokság rendezési jogát – dézsával öntötték a pénzt az elmúlt években. Ahelyett azonban, hogy a szövetség a fiatalok képzési rendszerébe, akadémiákba, vagy az utánpótlás-nevelés fizikai-szellemi infrastruktúrájának fejlesztésébe ölte volna a hirtelen jött gazdagság eredményét, a döntéshozók a látványra helyezték a hangsúlyt: a vb-re felhúzott hipermodern létesítmények mellett elsősorban drága, de középszerű légiósokat vettek, valamint kegyetlenül felverték a Premjer Ligában (orosz első osztályú bajnokság) játszó hazai játékosok fizetését.

Az ügynöki díjak és az átigazolási összegek emelkedtek, de egyre kevesebb orosz játékos teljesített nemzetközi szinten is kiemelkedően. Akik pedig korábban igen, azokból a hirtelen jött pénz kiölt minden természetes ösztönzőt

– fogalmazta meg az orosz futball legfőbb problémáit a Guardiannak írt cikkében Michael Yokhin szakíró.

Yokhin arra is rámutatott: olyan, korábban nagy tehetségnek beharangozott játékosok, mint Alan Dzagojev vagy Oleg Satov sem voltak képesek külföldi karriert befutni, mint ahogyan elvérzett az az Alekszandr Kokorin is, aki súlyos sérülése miatt lemaradt az idei vb-ről. Apropó Kokorin: a tehetséges, sokoldalú, de igazán komoly szinten még soha, sehol nem bizonyító támadó jelenlegi évi öt millió eurónak megfelelő rubelt akaszt le a Dinamo Moszkvánál, ami kontinentális szemmel nézve is nagy summa – de legalábbis akkora, amekkorának maximum a felét-harmadát kapná meg egy külföldi csapatnál. Ez lett ugyanis az oroszországi légióskvóta közvetlen hatása:

a hazai játékosok ára és fizetése az egekbe szökött, mivel a kínálat kicsi, verseny pedig a legtöbb poszton alig létezik. Ha ismerős valahonnan a történet, és párhuzamot vél felfedezni senki ne csodálkozzon…

Az orosz futball azonban nem csak Mosztovojait, Karpinjait, Onopkóit és Kancselszkiszeit bukta el a forrásbőség margóján, de korábbi kiemelkedően felkészült edzői garnitúrájának sem sok nyomát látni mostanában. A jelenlegi szövetségi kapitány, Sztanyiszlav Csercseszov a 2016-os Eb csúfos bukása után érkezett a válogatotthoz, de a problémákon ő sem tudott úrrá lenni, sőt, inkább újabbakat generált érdes stílusával, vitatott személyi döntéseivel, valamint taktikai változtatásaival.

Csapat és rendszerkeresés némi hendikeppel

Csercseszov azzal kezdte, hogy indulásként kidobta a kukába azt a négyvédős rendszert, ami nagyjából 45-50 éve határozza meg alapjaiban a szovjet/orosz futballiskolát. Minden játékos ezt tanulta, minden edző ehhez ért: négy védő vonalban, előttük a középpályások a labda mögött, letámadás, labdaszerzés, kontrajáték.

Semmit nem értünk el négy védővel játszva, soha. Amúgy is, a Premjer Liga legtöbb élcsapata három védővel játszik, szóval nekünk is rugalmasabbnak kell lennünk

– magyarázta döntését Csecseszov.

Igen ám, csakhogy az orosz futballból eközben lényegében kikoptak a minőségi belső védők – nem véletlen, hogy a Csercseszov által emlegetett topcsapatoknál is nagyrészt külföldi játékosokat használtak a védelem közepének megszilárdítására. Maradt egyedül talpon a CSZKA, és a már négy-öt-hét éve is a kiöregedés határán evickélő Ignasevics-Berezuckij-Berezuckij vonulat. Igen ám, de a 35 éves ikerpárral Csercseszov összeveszett, Ignasevics pedig bejelentette visszavonulását a nemzeti csapattól. A Konföderációs Kupa – ahol az oroszok házigazdaként már a csoportban kiestek és csak Új-Zélandot tudták legyőzni –  bebizonyította, hogy a helyükre behívott opciók (a kapitány két év alatt tíz embert próbált ki a belső posztokon) jóval alacsonyabb minőséget képviselnek, ráadásul azóta a kapitány terveinek alappillérét képező Vasin-Gyikija duó is súlyos sérülést szenvedett. Végül Ignasevics kénytelen-kelletlen visszatért a kerethez, Csercseszov pedig hosszas vergődés után belátta: okosabb, ha elfelejti a háromvédős rendszert.

Főleg, mert a középpályán ehhez képest viszonylag bőséges eszközkészlet áll rendelkezésére. Golovin például az egész torna egyik legizgalmasabb fiatal felfedezettje lehet, Dzagojevben szintén ott a tehetség egy nagy dobás erejéig, és Zobnyin, valamint Kuzjajev is olyan box-to-box játékosok, akikben ott van a kraft. A baj csak az, hogy mindannyian nagyon hasonló játékot játszanak, de legalábbis akad a középpályás feladatleírásnak egy eleme, amelyre egyikük sem képes: a labdaszerzés.

Igor Gyenyiszov lehetne a legegyértelműbb választás erre a posztra, de vele Csercseszov még rossz emlékű dinamós korszaka alatt összeveszett, és a válogatottba sem hívta be, egyszer sem. Sokáig Glusakovot próbálgatta a helyén, akinek viszont nem ez a posztja, tavasszal pedig már a klubjában is annyira rossz formát futott, hogy a kapitány kénytelen volt elengedni a kezét, és a csak a tartalékok közé jelölte a vb-re. Nagyon úgy néz ki tehát, hogy az oroszok valódi védekező középpályás nélkül indulnak neki a tornának.

Hiányzók a támadósorban is akadnak: az ősszel 19 gólt szerző és varázslatos formában játszó Kokorinról már volt szó, de mindenképp meg kell említsük Artyom Dzjubát is, akit szintén személyes ellentétek miatt kezdetben hanyagolt Csercseszov, aztán mégiscsak betette a keretbe. A kapitány így az ő, netán a másik támadó középpályás, Alekszej Mirancsuk, továbbá az egy center (Fjodor Szmolov) játékkapcsolatában, vagy pedig két lendületes szélső (Zsirkov és Szamedov) támogató játékában láthatja a megoldást Szaúd-Arábia ellen.

És akkor a szaudiakról

Na, meg abban, hogy a szaúdi csapatnál is tucatjával sorakoznak a megválaszolatlan kérdőjelek a csapat játékát illetően. Ott van mindjárt a sérülés miatt kieső Navaf Al-Abed, aki az ország futballját ismerők szerint a keret magasan legjobb játékosának számított volna, ha ki tud utazni Oroszországba. Személyében a szaúdi válogatott elvesztette irányítóját, akit egyébként egész Ázsiában a klasszikus tízes poszt egyik legjobbjának tartottak. A selejtezők alatt négy büntetőt is értékesített, vagyis mentális vezére egyaránt volt ennek a gárdának – egyelőre nem tudni, nélküle akad-e olyan játékos a támadó térfélen, aki megüti az ellenfelek színvonalát.

A kapitány Juan Antonio Pizzi ugyanis alapjáraton a támadó futball híve. Korábban dolgozott a Valenciánál – szezon közben beugorva lett nyolcadik -, de igazán ismerős a chilei válogatott éléről lehet: velük ugyan nyert két Copa Americát egymás után, de a vb-selejtezőkön meg speciel csúfosan elbukott. A szaúdi kispadra úgy került, hogy a csapattal a kvalifikációt kivívó Bert van Marwijk nem tudott megállapodni a szövetséggel a hosszabbításról, az utód Edgardo Bauza pedig annyira szörnyű volt (Irak 1-4, Ghána 0-3), hogy kisvártatva elhajtották. Jött Pizzi, aki beugróként egyelőre nem szörnyű – bár legutóbbi három meccsét Olaszország, Peru, illetve a németek ellen elvesztette -, de tétmeccse speciel csütörtökön délután lesz először az arabok élén.

A meccs kimenetele szempontjából három dolog tűnik kulcsfontosságúnak:

1. Mennyire tudja lelassítani a játék tempóját Szaúd-Arábia?

Pizzi alatt ebben fejlődtek a legtöbbet a szaúdiak. Kifejezetten kulturált, bár európai szemmel nem túl gyors gondolkodónak tűnő középpályásaik vannak (Al-Dzsasszim és Otaif), bár nyomás alatt azért ők sem muzsikálnak túl jól, az az igazság. A védekező átrendeződésük viszont jó, gyorsan a labda mögé érnek, és ha felhúzzák a kapujuk elé a 4-5-1/5-4-1/6-3-1-es falat, akkor az oroszok pozíciós játéka ellen bőven lehet keresnivalójuk – főleg, ha nem hagynak helyet a csapatrészek között Golovin és/vagy Dzagojev befutásainak.

2. Mennyire tudja szélesíteni a támadójáték arcvonalát Oroszország?

Az oroszok alapvetően nem túl improvizatívak a labdával, felállt védelem ellen kifejezetten látványosan tudnak szenvedni, miközben egyik nagy hibájuk, hogy a széleket kevéssé kreatívan használják ki. Ezért tippelünk most úgy, hogy várhatóan Szamedov és Zsirkov is kezdő lesz, miközben a két szélső bekk közül Fernandes  rendszeresen feljár majd a támadásokkal az ellenfél térfelére.

3. Hogyan védekezik kontra ellen Oroszország?

A szaúdiak három legjobb játékosa – Al-Abed hiányában mindenképp – a három támadó, Al-Doszari, Al-Mouvallad és Al-Sehri. Mindhárman benne voltak abban a küldöttségben, amelyet a szaúdi szövetség lényegében befizetett anyagi gondokkal küzdő La Liga-csapatokhoz, hogy legalább edzéseken szokják kissé a spanyol első osztály és az európai topfoci színvonalát. Hárman együtt összesen két meccsen léptek pályára, ami a képességeik szintjét jól jelzi, ugyanakkor sebességüknél fogva egy rosszul védekező, kontrák ellen kinyíló orosz csapat ellen mindannyian képesek lehetnek meglepetésekre. Ennek kivédése miatt tippeljük úgy, hogy az oroszoknál az a Kudrjasov játszik majd balbekket, aki eredendően középső hátvéd.

Kiemelt kép: Olga Maltseva / AFP