Hírek

Bátor kapitánnyal, veszítenivaló nélkül készül a vb-re Anglia

Gareth Southgate-től kinevezése pillanatában senki nem várt semmit, mégis képes volt fölrázni a középszerűségbe süppedő angol válogatottat. A kapitány nem akar népszerű lenni, nem pózol a médiának, ellenben a végsőkig tartja magát az elveihez. Sztárjai alig vannak, így a taktikára épít. Csapatportré.

Azt szokták mondani az angolokra, ők a selejtezők világbajnokai. Való igaz, Anglia legutóbb 1994-ben hiányzott világbajnokságról – akkor a norvégok tréfálták meg őket a kvalifikációs sorozatban –, és a 2018-as tornára is veretlenül, felettébb magabiztosan jutott ki a válogatott. Ezzel együtt a korábbi évtizedek fellengzős magabiztosságának ma már nyomát sem látni:

Anglia megtanult szerénynek lenni.

Eltűnt az Aranygeneráció, és nem jött helyette semmi

Ahogy mondani szokás, van is mire. Az úgynevezett Aranygeneráció (Beckham, Scholes, Owen, Gerrard, Ferdinand, Terry, Lampard, Ashley Cole) rég kikopott, 2008-ban még az Eb-ről is lecsúszott a válogatott, hogy aztán 2010-ben, 2014-ben és a két évvel ezelőtti Eb-n is embereset égjen az aktuális világversenyen. Wayne Rooney visszavonulásával egy bukott korszak utolsó hírmondója is eltűnt a nemzeti csapat környékéről, viszont cserébe meg lehetett próbálni tiszta lappal kezdeni. Roy Hodgson az Izland ellen csúfondárosan elbukott (1-2) Eb-nyolcaddöntő után lényegében azonnal lemondott, a helyére kinevezett Sam Allardyce pedig néhány hónap alatt lerombolta tekintélyét azzal, hogy rábizonyították: sápot szedett bizonyos homályos üzleti köröktől kétes értékű átigazolási manőverek lebonyolításának segítéséért cserébe. Nem lehetett maradása a válogatott élén.

2016 őszén egyetlen, Szlovákia ellen győztesen megvívott selejtező után Anglia ugyanott állt, mint néhány hónappal korábban, az Izlandtól bekapott történelmi maflás másnapján.

A válogatott identitás, stílus, koncepció és kapitány nélkül vergődött saját, realitásoktól évtizedek óta elszakadva létező közegének fojtogató ölelésében.

Az FA-nek természetesen fogalma sem volt, mit kezdjen a helyzettel. Eleinte arról pletykáltak: külföldi edzőt, sztárkapitányt szánnak a nemzeti csapat élére (Capello korábban istenesen befuccsolt a szerepben), majd kevéssel később már futballideológusról álmodoztak, Ralf Rangnick személyében. Alig valaki lepődött csak meg azon, hogy az angol szövetség végül a sok szék közül látszólag a pad alá csüccsent, és előbb ideiglenesen, majd fix szerződéssel Gareth Southgate-et bízta meg a válogatott vezetésével.

Gareth Southgate
Fotó: Paul Ellis / AFP

„Tudom, hogy népszerűtlen vagyok, de nem érdekel”

Southgate anno nem volt rossz védő – 57 válogatott szereplést Angliában sem fúj össze a szél bárkinek –, de szinte teljes karrierjét beárnyékolta egyetlen momentum: az 1996-os, hazai rendezésű Eb-elődöntőben a németek elleni tizenegyes-párbajban elhibázott büntető. Ezt követően Southgate csinálhatott bármit, ő volt az a lúzer, aki Köpke kezébe lőtte a sorsdöntő tizit, és elintézte, hogy a válogatott (talán az egyik utolsó igazán jó, semlegeseknek is vonzó angol csapat) ne nyerje meg a kontinenstornát.

Ráadásul edzőként sem indult épp fényesen a pályafutása: még félig játékosként vette át a 2006-ban UEFA-kupa finalista Middlesbrough irányítását Steve McClarentől, de három szezon alatt egészen a kiesésig kormányozta őket. Már a másodosztályban rúgták ki, hogy aztán három évig semmilyen munkája ne legyen, egészen addig, amíg az angol szövetség a hóna alá nem nyúlt.

Southgate 2013-ban az U21-es csapat szövetségi kapitánya lett. Ez a közvélekedés szerint az angol futball leghálásabb pozíciója: konkrét elvárás nincs, a figyelem huszadakkora, mint a felnőtteknél, miközben az ember lényegében kész, felnőtt focira már régóta alkalmas játékosokkal dolgozhat. Nulla felelősség, nulla stressz. Ahogy a kinevezése környékén írták róla,

Southgate volt az angol futball igenembere, a helyi Dobzse László. Lényegében senki, az ég egy adta világon semmit nem várt tőle.

Innen robbantott hatalmasat. Amikor megkapta a végleges kinevezést – négy meccs után, amiből kettőt nyert meg –, első dolga volt közölni, hogy márpedig nála Wayne Rooney messze nem érinthetetlen. Ezzel a csapat legnagyobb problémáját oldotta meg egy huszárvágással, hiszen korábban Hodgson lényegében belebukott abba, hogy a lelassult, pontatlan, immár messze nem világklasszis Rooney helyét kereste egy éppen emiatt toldozott-foldozott szerkezetben. Southgate ebből nem kért, neki határozott elképzelései voltak, és ebbe a korábbi manchesteri támadó – aki tavaly augusztusban be is jelentette visszavonulását a válogatottól – nem fért bele.

A kapitány nem törődött a következményekkel, egészen egyszerűen azért, mert nem volt veszítenivalója. „Tisztában vagyok vele, hogy kevesen kedvelnek. Volt időm hozzászokni, hogy népszerűtlen vagyok” – mondta később, lényegében összefoglalva kapitányi credóját. Emberemlékezet óta az első olyan angol kapitány lett, aki nem törődött az elvárásokkal, nem akart megfelelni a sajtónak és az egója sem kötötte gúzsba. Pontosan tudta: ez élete utolsó nagy esélye dobni egy nagyot edzőként, így, ha el is bukik, a percet mindenképp a saját módszereivel, a saját logikája alapján meghozott döntésekkel szeretné megélni.

Merjetek passzolni!

Az első néhány meccs folyamatos kísérletezése helyett Rooney kidobása után Southgate szinte azonnal átállt az angol futballtól látszólag teljesen testidegen, 3-4-2-1-es felállásra. Tette ezt két okból: egyrészt azért, mert úgy ítélte meg, csapata védelme nem elég stabil ahhoz, hogy sima négyesláncban meg tudja állítani az ellenfél támadóit, másrészt pedig amiatt, mert szerette volna elérni, hogy az angolok képesek legyenek türelmesebben, okosabban járatni a labdát, mint a korábbi világversenyeken.

Guardiola már jóval azelőtt hatott a focinkra, hogy megérkezett volna a Premier League-be. A Barcelona BL-meccseit 8-9 millióan nézték a tévében, folyamatosan. Amikor én felnőttem, a szülők még azt kiabálták az oldalvonal mellől, hogy „Rúgd előre minél hamarabb, mire vársz, el ne veszítsd a tizenhatos előtt!” A mai gyerekeket már mindenki arra biztatja, hogy passzoljon bátran, okosan.

Ez lett a filozófiája. 

Azt akarta elérni, hogy játékosai egyrészt ne pánikoljanak, ha hátulról kell építkezniük a támadásoknál, másrészt rájött, a válogatott futballban a labdatartás kifejezetten védekező céllal is használható. Miután összerakta csapatát, az angol válogatott zsinórban kilenc meccsen maradt veretlen, mindezt ráadásul úgy, hogy hatszor még gólt sem kapott az együttes:

  • vs. Málta (vb-selejtező, idegenben, 4-0),
  • vs. Szlovákia (vb-selejtező, otthon, 2-1),
  • vs. Szlovénia (vb-selejtező, otthon, 1-0),
  • vs. Litvánia (vb-selejtező, idegenben, 1-0),
  • vs. Németország (barátságos, otthon, 0-0),
  • vs. Brazília (barátságos, otthon, 0-0),
  • vs. Hollandia (barátságos, idegenben, 1-0),
  • vs. Olaszország (barátságos, otthon, 1-1),
  • vs. Nigéria (barátságos, otthon, 2-1).

A kifejezetten jó eredmények, és a látványosan javuló játék – a hollandok ellen idegenben kifejezetten aktívan és tetszetősen játszott a csapat, ráadásul többet is birtokolta a labdát, mint ellenfele – megadta Southgate-nek azt a legitimációt, amivel már rázósabb személyi döntéseket is nyugodtan fel lehetett vállalni. Egyetlen zokszó nélkül hagyott ki például a vb-keretből olyan játékosokat, mint az elmúlt három nagy tornán egyaránt első számú kapusként szereplő Joe Hart, vagy a unitedes Chris Smalling és az Arsenal egykori nagy reménysége, Jack Wilshere. Helyettük olyan játékosokat pakolt az utazók közé, akik bár egyénileg lehet, hogy nem képviselik a legmagasabb nemzetközi színvonalat, vitathatatlanul beleillenek abba a stílusba és játékrendszerbe, amit a kapitány elképzel a csapatának.

Southgate felismerte, hogy Hodgson válogatottjának komoly gondjai voltak a pozíciós játékkal, így elsősorban arra helyezte a hangsúlyt az összetartásokon, hogy a labdabirtoklási fázisban adjon automatizmusokat a játékosok kezébe. Meccsről meccsre lett egyre jobb a csapat játéka, nem kis részben amiatt, mert Soutghate bátran épített a klubokból átemelt páros kapcsolatokra a pályán. Az eredendően jobbhátvéd Kyle Walkert azért húzta hátra a három középső védő egyikének, mert Pep Guardiola alatt elsajátította a türelmes, rövidpasszos játék minden csínját-bínját, de emiatt került be az utazó keretbe Harry Maguire, John Stones és Fabian Delph is.

A labdabirtoklásra való törekvés még a kapuskérdést is képes volt eldönteni a csapatnál. Miután Hart szinte teljesen lenullázta magát a Torinóban és a West Hamnél, Tom Heaton megsérült, Fraser Forster pedig botrányos meccseket hozott le a Southamptonnál, Southgate nagyon nehéz helyzetben találta magát. Döntenie kellett három alapvetően hasonló képességű, nemzetközileg egyformán rutintalan, de más-más erényekkel bíró kapus, Jordan Pickford (Everton), Jack Butland (Stoke), illetve a szinte a semmiből felbukkanó Nick Pope (Burnley) között. Southgate végül Pickfordnak adta az egyes számú mezt, és nem is csinált titkot belőle:

a döntő faktor az volt, hogy a három kapus közül ő képes a leginkább magabiztosan megjátszani a labdát lábbal.

Kane és Sterling a kulcsemberek, Lingard pedig a bónusz

A Costa Rica elleni utolsó felkészülési meccset megelőzően – amelyet 2-0-ra megnyertek – Gareth Southgate hosszasan beszélt személyi kérdésekről is az angol sajtó munkatársaival. Ez alapján most úgy tűnik, a következő néhány vitás kérdés akad még a várható kezdőcsapattal kapcsolatosan:

  • az angolok a selejtező meccseken nagyrészt két védekező középpályással játszottak (Henderson, Dier), ám Southgate azt fontolgatja, hogy a sorsolásra való tekintettel a vb kezdetén csak egy kifejezetten labdaszerző feladattal ellátott középpályást küld majd pályára. Ez Tunézia és Panama ellen kifejezetten célravezető lehet, már csak az a kérdés, a tottenhames Dier, vagy a Liverpoollal a BL-döntőig masírozó Henderson lesz-e a jobb választás a szerepkörre. A döntés élét némileg tompítja, hogy Henderson képes klasszikus box-to-box középpályást (nyolcas) is játszani, Dier pedig akár a bekksorban is bevethető.
  • A jobboldali szárnyvédő helyén Kieran Trippier és a Liverpoolba berobbanó, egyelőre még válogatott szereplés nélkül álló, mindössze 19 éves Trent Alexander-Arnold vetélkedik egymással. Utóbbi mellett szól a jó forma és a támadó erények, ellene viszont az, hogy teljesen tapasztalatlan, védekezésben kifejezetten könnyen sebezhető, és Southgate játékrendszerét is kevésbé ismeri, mint a riválisai. Southgate Costa Rica ellen mindenesetre felavatta a liverpooli fiatalt (64. percet játszott kezdőként), ám valószínű, hogy a tornán Trippier lesz majd a kezdő – ha csak meg nem sérül. Hajlamos rá.
  • A balszárnyon a depresszióját épp a minap nyilvánosan felvállaló, sok-sok sérülésből visszatérő Danny Rose, valamint két, eredendően középpályásként induló rutinos játékos, Ashley Young és Fabian Delph versengenek a kiadó helyért. Young lenne talán a legkevésbé kockázatos választás: jól védekezik, rutinos, fegyelmezett játékos, egyedül az lehet a gond vele, hogy jobblábas, így hiába zárkózna fel a támadásokhoz, első szándékból nem igazán tudná a kapu elé tekerni a labdát. Delph-ből a City-nél Guardiola faragott balbekket, elsősorban a kontrák elleni védekezés miatt, valamint azért, hogy befelé lépve segíteni tudja a labdakihozatalok gyorsítását a betömörülő csapatok ellen – Delph eredendően ugyanis középső középpályás. Erre az erényre egyébként Tunézia és Panama ellen a válogatottnak is lehet szüksége, nem véletlen, hogy Southgate az utolsó felkészülési meccsen Delph-nek szavazott bizalmat a középpálya baloldalán.
  • Volt már szó róla, hogy a középpálya közepén az egyik védekező középpályás helye megürülhet. Ide a manchesteri Jesse Lingard pályázik a legnagyobb eséllyel, elsősorban remek labda nélküli mozgása és robbanékonysága miatt, de nem kizárt, hogy a jól cselező Ruben Loftus-Cheek is kap majd esélyt a bizonyításra. Vitás kérdések egyébként csak amiatt merülhetnek fel, mert a liverpooli Oxlade-Chamberlain a Roma elleni BL-elődöntőn megsérült, egyébként ő lenne a betonbiztos kezdő.

Érdekes kérdés még, mi történik az angol válogatottal, ha első számú – és talán egyetlen igazi – klasszisa, Harry Kane besül. Elvileg vannak alternatívái a padon (Jamie Vardy, Danny Welbeck, Marcus Rashford), és a bajnoki szezonban mások is szépen termelték a gólokat – Alli 9, Sterling 18, Vardy 20 gólig jutott Kane 30 találata mellett –, mégis úgy tűnik, hogy Southgate csapata csak egy jól játszó Harry Kane-nel tud eredményes lenni. A Tottenham támadója a legutóbbi hét válogatott fellépésén kilenc gólban vállalt szerepet (hét gól és két assziszt, Costa Rica ellen nem lépett pályára), miközben egyelőre az sem világos, hogyan férnek el a pályán Vardy-val egyszerre. Southgate mindenesetre úgy nyilatkozott, dolgoznak a kérdésen, és megvan a fejében az a forgatókönyv is, hogy adott esetben egyszerre 2-3 csatárral rohamoz majd a csapat. Meglátjuk.

Harry Kane
Fotó: Salvio Calabrese/UKSP / SpainDPPI / DPPI / AFP

Dele Alli szerepével kapcsolatosan is több vita fellángolt az elmúlt hónapokban. A Tottenham fiatal középpályása egyrészt közel sem zárt olyan jó szezont idén, mint egy évvel korábban, másrészt továbbra sem teljesen világos, a pálya melyik pontján veszi legtöbb hasznát a válogatott. A Spursben egy ideje kvázi második csatárt játszik Kane mögött, a nemzeti csapatban azonban ez a szerep inkább Sterlingé, Allinak pedig ehhez a felálláshoz kell alkalmazkodnia. Nem tudni, mennyire fogja majd jól viselni ezt a fajta háttérbe szorítottságot, miközben azt is tudni lehet róla, mennyire forrófejű, amikor nem a szája íze szerint alakulnak az események a pályán. Helyzetét jól mutatja: ha Oxlade rendelkezésre állna, most valószínűleg arról beszélnénk, miért nem biztos a helye a kezdőcsapatban.

A csapat stílusa egyébként meglehetősen kettős. Az nem nagyon kérdéses, hogy az angolok fiatal, robbanékony, gyors játékosai az ötvédős rendszerrel kiegészítve nagyon tetszetős kontrajátékot tudnának az asztalra tenni pár esélyes ellen, ám az Southgate minden erőfeszítése ellenére is komolyan benne lehet a pakliban, hogy a válogatott szenvedni fog a mélyen védekező ellenfelekkel szemben. A sorsolás tehát bár látszólag kedvező volt az angoloknak, könnyen lehet, hogy a szövetségi kapitány szívesebben játszana erősebb csapatokkal – hiszen ellenük kedvére kontrázhatna Anglia. Panama és Tunézia ellen ez aligha adható el.

  1. Kit figyelj a csapatban?
    Harry Kane: ha elkapja a fonalat, nem kizárt, hogy már a csoportkörben megszórja magát.
    Raheem Sterling: megkapta a tízes mezt, és bár a Sun vezetésével a bulvármédia megpróbálta kikezdeni egy tetoválás miatt, több jelét mutatta már annak idén, hogy akár nagyobb feladatokra is alkalmas lehet. A helyzetkihasználásán sok fog múlni.
    Jesse Lingard: látszólag ügyetlen és suta, de valójában az egyik leginkább komplex angol játékos. Ha van előtte terület, a kapura is veszélyes, labda ellen jól támad le, okosan helyezkedik, fegyelmezett, és a lelkét is képes kiloholni.
  2. Jóslat – meddig jutnak?
    A csoportból a második helyen mennek tovább Belgium mögött, ám a nyolcaddöntőben Kolumbia megálljt parancsol az angol rohanásnak.
  3. Top
    Harry Kane.
  4. Flop
    Dele Alli. Az sem kizárt, hogy lesz olyan meccs, amelyet nem játszik majd végig, és nem azért, mert lecseréli az edzője.
  5. Osztályzat
    Tiszta edzői koncepció, bátor személyi döntések, szexi formáció, de sok helyen bántóan közepes játékosok is akadnak a keretben. A nyolc közé jutás már becsületes teljesítmény volna. 7/10.

Az angol válogatott

Az angol válogatott a világbajnokságon a G-jelű csoportban Belgiummal, Panamával és Tunéziával küzd meg a továbbjutásért.

Június 18-án Tunézia ellen kezdenek, majd 24-én Panama következik, végül 28-án Belgium elleni csoportrangadóval zárják az első kört.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik