Hírek

Minek annyit passzolni, ha kontrából és pontrúgásból is ér gólt lőni?

Mészáros Ábel
Mészáros Ábel

2018. 07. 17. 15:11

Végét ért a rengeteg izgalmat hozó és számos rekordot döntő huszonegyedik labdarúgó-világbajnokság, nézzük, milyen taktikai trendekről szólt a torna, és miféle szakmai tanulságokat vonhatunk le belőle.
Korábban a témában:

Ki viszi előre a világfutballt és mit érnek a szövetségi kapitányok?

Mára talán már közhely, hogy világfutballt nem a válogatottak és az őket irányító, többnyire másodvonalbeli szakemberek viszik előre, hanem a korszakos klubcsapatok és edzők. Igaz, mint erre az utánozhatatlan Jonathan Wilson is rámutat, ez a trend már az 1958-as brazil csapat 4-2-4-es rendszerénél (a Flamengo és a Sao Paulo már 4-5 éve ezt játszotta), vagy Hollandia 1974-es totális futballjánál (az Ajax Rinus Michels és Kovács István vezetése alatt már 3 BEK-győzelmet ért el a vébé előtt) megfigyelhető volt.

Az elmúlt bő egy évtized futballjának taktikai fejlődésében szinte nem is tudunk olyan példát felmutatni, amikor egy válogatott játéka inspirált volna klubcsapatot,

ellenpéldaként viszont Josep Guardiola Barcelonájának a spanyol vébégyőzelemre való alapvető befolyását hozhatjuk fel: Xaviék a Luis Aragonés– és Vicente del Bosque-féle labdadédelgetős tiki-takát agresszív letámadással és strukturált pozíciós játékkal kombinálták.

Négy évvel ezelőttről akár Jürgen Klopp, egyébként Guardiolától ellesett, de annak labdabirtoklási igényétől mentes gegenpressingjét is említhetjük: Joachim Löw világbajnok csapata 57 százalékban birtokolta a labdát, és meccsenkénti 14 lövési kísérletével csak a tizenegyedik volt a rangsorban, mégis meg tudta nyerni a tornát.

Szövetségi kapitánynak lenni, bár anyagilag kifizetődő, inkább afféle átmeneti megoldás, és nem véletlen,

hogy komoly, a pályája csúcsán levő edző egyre ritkábban vállalja el a posztot a megkötések, a túlzott elvárások és a millió egyéb probléma miatt.

A teljesség igénye nélkül: a rendkívül zsúfolt versenynaptár, a hosszú selejtezősorozat, a párnapos edzőtáborok és a komoly taktikai elemek elsajátításához nagyon rövid, 2-3-hetes vébé előtti felkészülési időszak mellett a futball globalizációjának és üzletiesedének köszönhetően sokszor 65-70 meccsel a lábukban esnek be a világ minden táján játszó játékosok. Ilyenkor egységes stílus kialakítására, komplex védősémák (mint akár a visszatámadás különböző változatai) begyakorlására, vagy játékosok beépítésére nem marad idő.

Arról nem is beszélve, hogy egy 38 meccses bajnoki szezonhoz (plusz hazai és nemzetközi kupa) képest, a maximum hétmérkőzéses minta igencsak kevés ahhoz, hogy markáns véleményünk legyen egy-egy kapitányról, és csapata stílusáról. Lehet, hogy csak az úgynevezett visszatekintési torzítás („hindsight bias”, vagyis az „utólag okosabbak vagyunk” elve) mondatja velünk, hogy Löw, Fernando Hierro vagy Jorge Sampaoli csapatában nagyobb volt a fejetlenség, és ezért szálltak el korán.

Vajon kevesebb problémája volt és jobban kezelte ezeket a vébe előtt beugró, káoszkirály Zlatko Dalic és a sokat szidott konzervatív „szerencsecicus”, Didier Deschamps, vagy ezek is csak utólagos magyarázatok?

Persze a győzteseknek nem kell magyarázkodniuk, nekünk azonban érdemes néhány taktikai és szakmai tanulságot levonni.

Meghalt a labdabirtoklás?

A labdabirtoklási statisztika élén található három szupercsapat (Spanyolország 69, Németország 65, Argentína 61 százalékkal végzett) még a nyolc közé sem jutott be, így sokan ismét a passzfutball halálát prognosztizálták, elfeledve azt, hogy már négy éve is ezt tették. Akkor egyébként a győztes németek a labdabirtoklásban és a meccsenkénti sikeres rövid passzokban is másodikok voltak.

Talán e három csapattal az történt inkább, amit a spanyol nekrológunkban is írtunk: rosszul megvalósított és strukturálatlan (lásd Hierro és Sampaoli formációit), kontrák ellen bizonytalan (helló Sami Khedira és Toni Kroos) taktikával játszó, a vébének edzőileg és szövetségileg nem éppen ideális feltételekkel nekiinduló (Julen Lopetegui kirúgása, Sampaoli nulla tekintélye az öltözőben), komoly belső feszültségekkel (a német csapat klikkjei; az argentinok Lionel Messi, Javier Mascherano edzői párosa; a Real-játékosok már tudtak Lopetegui leigazolásáról, a barcások nem) telített csapatok estek látványosan pofára.

Ugyanakkor Brazília, Belgium, Horvátország, de akár még Japán passzjátéka is sokszor volt nemcsak látványos, de eredményes is.

A kontrajáték továbbra is virul

A kiesés tornák lebonyolítása miatt természetesen nem lehet meccseket elpazarolni, így most is az eredményesség állt a vébé középpontjában. Ennek megfelelően a már négy éve is divatos, felgyorsított kontrajáték ismét főszereplővé vált.

Franciaországot, Horvátországot, Belgiumot, vagy Uruguayt nem kell bemutatni senkinek, de Szenegál Ismaila Sarr, M’Baye Niang és Sadio Mané vezette ellentámadásai, Mexikó Hirving Lozano és Carlos Vela fémjelezte őrült rohanásai, az Alekszandr Golovin, Gyenisz Cserisev duó befejezései, de még akár a svédek kicsit lassú kontrái is rendkívüli veszélyeket hordtak magukban.

Még az olyan epizodista csapatok, mint Irán, Dél-Korea, Ausztrália vagy Izland is képesek voltak óriási erőfeszítésre késztetni sokkal magasabban jegyzett ellenfeleiket

a jól megszervezett négyvédős, 4-5 középpályásos (az egyik csatár visszalép) bunkerfocijukkal és az abból indított kontrákkal.

A mélyen védekező csapatok sokszor rendkívül jól megkomponált és rugalmas, hol magas, hol egészen mély, hol középpályás letámadással (Ausztrália, Svédország, Oroszország) nehezítették ellenfeleik számára a helyzetet. A kompakt és mély védővonalak feltörésére a középső védők irányítójátéka (Sergio Ramos, John Stones, Jerome Boateng), az egy-egy elleni játék erőltetése (Isco vs. Oroszország, Neymar a világ ellen, Messi kontra Izland,) gyakori, de nem mindig hatékony fegyver volt.

Persze, ha kontrákról és mélységi irányítókról szólunk, akkor Kylian Mbappé lendületét és Paul Pogba passzait nem megemlíteni szinte Hugo Lloris-szintű baki lenne. Mint ahogy ki kell emelni a horvátok (az angol meccs első húsz percétől eltekintve remekül megszervezett) agresszív magas letámadásait és labdaszerzéseit, hiszen azok egy sikeresebb alternatívát mutattak.

Deschamps és Dalic, avagy a pragmatista hibriditás diadala

Akadtak remek edzői teljesítmények is. Roberto Martínez rugalmasságát (és tegyük hozzá, jókora szerencséjét a brazil meccs második 45 percében) már méltattuk, és nem szabad elfeledni Sztanyiszlav Csercseszov flexibilitását a spanyolok, Juan Carlos Osorio remek tervét a németek ellen sem, de Nisino Akira, Aliou Cissé és Janne Andersson kapitány is dicséretet érdemelnek.

Az alapjátékukhoz ragaszkodó szakvezetők közül azonban talán csak Óscar Tabárez (Uruguay),  Age Haraide (Dánia) és Gareth Southgate (Anglia) lehet elégedettek, Löw, Hierro, Adam Nawalka (Lengyelország), Fernando Santos (Portugália), Sampaoli és a másik négy argentin edző egyértelműen csalódás, míg Kolumbia, Szenegál, Japán, Svájc és Brazília talán a balszerencsére foghatja.

A két megérdemelten döntőbe jutott csapat vezetője azonban érdekes hibridstratégiát alakított ki:  a sokak által szép futballt váró franciáktól és a szépen passzoló horvátoktól sokszor kaptunk agresszív letámadásra, faultokra és beívelésekre (Luka Modricék szabálytalankodtak a negyedik legtöbbet és csak a németeknek volt több rossz beadása), valamint kontrákra és rögzített helyzetekre kihegyezett taktikát.

A kései gólok és a rögzített szituációk vébéje, lehet, hogy a VAR miatt?

Főleg a torna elején esett rengeteg szó a kései gólokról és a rögzített helyzetekről. A csoportkör alatt még az is előfordult, hogy egy ponton a gólok fele esett pontrúgások után, ami óriási kilengés a bajnokságokban szokásos 25-33 százalékos átlaghoz képest. A végére persze azért bejött a regresszió törvénye, de így is sikerült felülmúlni az elmúlt vébék teljesítményét (26%-os átlag 1994-től 2014-ig)

Az ilyen szituációkat rengeteget gyakorló Anglia hat gólt is szerzett pontrúgások után (három büntető mellett), ezzel a négy évvel ezelőtti világbajnok németek öt gólját múlta felül.

A tizenegyesből elért gólok aránya (13 százalék) megdöntötte az 1978-as rekordot (12%), és majdnem megduplázta a négy évvel ezelőttit.

A rendes játékidőn túl elért gólok számában is megdőlt a csúcs: már a negyeddöntők előtt 18 ilyen gól született, ez később Mario Mandzukic elődöntős találatával 24-re nőtt! A négy évvel ezelőtti vébén csak 8, az előző négy tornán pedig összesen kilenc találat született a rendes játékidőn túl.

Mikor estek a gólok?

Ennek okaira egy hosszabb kutatómunka szükségeltetne, de a taktikailag jobban felkészített, sokkal professzionálisabb (így a meccseket sokszor 90 percig ugyanolyan fegyelmezetten végigjátszó), kiegyensúlyozottabb világfutball, a VAR miatti több észrevett szabálytalanság, és az ebből adódó rögzített gólok és büntetők elégséges magyarázatot adnak.

Elképzelhető, hogy a VAR miatt a futball bizonyos szituációi alapjaiban változnak majd meg (beadásoknál, pontrúgásoknál kevésbé lehet kifizetődő visszahúzni, verekedni), és nem kizárt az sem, hogy minden válogatottnál külön „set piece analyst”, azaz rögzítettszituáció-specialista edző lesz, akár az NFL-ben (speciális egységek edzője, támadó és védő koordinátorok).

Mindenesetre a drámához kétségkívül rengeteget tett hozzá a sok késői gól és kétes szituáció, és vélhetően ahhoz is, hogy egyes számítások szerint 3,4 milliárd ember látott valamennyit a vébéből (a húsz legnézettebb csoportmeccsből tizennégyet Kínában mértek), míg a FIFA a várakozásokat tíz százalékkal felülmúlva több mint 6 milliárd dollárnyi bevételre tett szert, ez 1,3 milliárrdal több mint négy éve.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.