Horvátkockás frottír csuklószorítóval karján ül egy kissrác a zágrábi Ozujsko pubban és bámulja a Tom és Jerryt. Persze, hát mi mást bámulna, amikor még bő négy óra van vissza a meccskezdetig. Zágráb már dugig, az ivók megteltek, mi is ülünk a teraszon a ponyva alatt, fölöttünk kopog az eső, előttünk fogy az Ozujsko meg a rakia meg a csevap ajvárral, hagymával; már ez megér oda négyszáz kilométert s ugyanannyit visszafele.
Bármeddig elnézegetnénk az odakint a tócsákat kerülgető drukkereket, de amikor a hasonlatkényszeres Pető kolléga felsóhajt, hogy „úgy esik ez a kurva eső, akár Neymar, amikor a periférikus látómezejében feltűnik egy stoplis cipő”, közösen úgy döntünk, amint csitul a csapadék, sétálunk egyet a kocsmasoron.
Ahol kiderül, hogy a városban mindenki, de tényleg mindenki horvát szurkolónak öltözött, még a főtéri Jellasics bán kivont kardú lovasszobra is piros-fehér lepelt és lobogót kapott valakiktől.
Természetesen mi sem maradunk ki a kellékvásárlásból, melyet egy alkalmi vébékegytárgyárus fabódénál abszolválunk; lényegében az utolsó pillanatban, hiszen a csapat döntőbe jutása radikálisan minimalizálta a raktárkészletet:
Utóbb jövünk rá, hogy a legmenőbb a „12. Igrac” feliratú fölső, mely „a 12. játékost”, vagyis a szurkolót, szurkolókat illeti. Ez az öltözet különösen vízilabda sapkával kombinálva lenyűgöző. A pólós sapó, ha valaki nem tudná, viszonylag új jövevény a fociban, két éve vetődött a szárazföldi szubkultúrába, miután Vedran Corlukának a 2016-os futball Európa-bajnokságon, a csehek elleni meccsen olyannyira felszakadt a fejbőre, hogy mezei ragtapasszal nem sikerült játékképessé tenni a hegynyi védőt, mire az improvizatív csapatorvos vízilabdasapkát húzott Corluka fejére. Ráadásul az, mármint a fejfedő mintázatában is egyedi, hiszen a horvát az egyetlen pólócsapat, mely szakítva a hagyományos egyszínű dizájnnal, kockásban meccsel.
Szóval futballosított sapkát is látni százszámra Zágrábban, mi is vásárolnánk egyet, de nem lelünk sehol. Ezzel együtt fölfoghatatlanul gyorsan asszimilálódunk. Pető Perisic Péter alig húzza magára új mezét, azonnal különböző helyi szurkolói brigádokhoz csatlakozik, s a számunkra (számára is) ismeretlen nyelven is boldogan skandálja a rigmusokat.
aki volt már része alkalmi humántubifex-közösségnek, tudja, az ilyen nyomás feloldja az arra alkalmas embert.
A mérkőzésről magáról sok szó ne essék, a pajtásaink élőzték, elemzik itthonról, Bielik mester pedig olyan fotókat készített, hogy mindenki megnyalja mindenkinek minden ujját, lásd galériánkat.
Mindehhez a mi kis különítményünk annyit tesz hozzá, hogy már eleve a leendő gólszerző, Perisic mezében érkezünk, valamint Moszkva (ott zajlik a döntő) felé fordulva drukkolunk becsülettel.
Mérhetetlenül büszkék vagyunk továbbá a petői gólörömre, melyet a horvátok első, egyenlítő, reményvisszahozó találatánál mutat be kollégánk, s amit amatőrfelvételünkkel rögzítettünk az utókornak, íme:
A szurkolás a vérszerinti horvátok részéről is hibátlan, ittas (szinte) mindenki, s (szinte) senki se részeg. Az ellenfél megkapja a kellő tiszteletet, A huliganizmus (még szerethető) netovábbja pedig az, hogy mámoros fiatalok egy parkoló televíziós furgon tetejére, valamint építési állványokra, hirdetőoszlopokra s szobrokra hágnak.
A vereséget követő szomorkodás csupán pár percig tart,
A szurkolók koradélutántól végigdalolják a napot három-négy slágerrel, köztük a mi két évvel ezelőtti „azéjjelsohanemérhetvéget” nótánkkal egyenértékű „Igraj moja Hrvatska” (Gyerünk, Horvátország”) című fülbemászóval, amit, nem túlzunk, legalább százszor hallhattunk, és senki meg nem unja; még mi sem, sőt, olyan dallamtapadásra teszünk szert, mint… (na, ide kéne a hasonlatfüggő Pető Perisictől egy félmondat, tuti lenne benne Neymar).
És akkor egy személyes megjegyzés.
Arról kell még írnunk, hogy miközben beránt bennünket a horvát csapat kiváltotta szeretetcunami, olykor könnyeinken törüljük, s fél napig lényegében pitlák örömvámpírokként működünk százötven kunás műszálmezeinkben, egyúttal irigykedünk is a sikerre és a mámoros népünnepélyre.
De leginkább arra irigykedünk, hogy Horvátországban a horvát zászló minden horváté.
Ja, meg arra, hogy Letenyén túl értik, milyen isteni csoda a foci, a jóisten mily ajándéka, micsoda közösségteremtő erő, még ha 2:4 is a döntő vége.
