Hírek

Maradona szétesett és élvezi

Kele János
Kele János

2018. 06. 27. 12:45

Mi nem annyira. A futball történetének egyik legnagyobb alakja önmaga paródiája lett, egy vásári bohóc, akit a botrányra éhes tömegek legnagyobb élvezetére mutogatnak. Az egész közeg szégyene, hogy mindez megtörténhetett.
Korábban a témában:

Diego Armando Maradona beteg ember.

Tízezrek hőse, milliók bálványa, egy nemzet jelképe évtizedek óta küzd kóros függőségeivel. Jó húsz, de inkább huszonöt éve már, hogy a futball környékén mindenki tisztában van vele: Maradona beteg, függő, kiszolgáltatott. Amekkora futballista volt, amennyire sebezhetetlennek látszott a pályán, annyira nem ura most a tetteinek magánemberként.

A bukott hérosz tankönyvi toposza. Egyben: az önmagát médiának hazudó bulvármocsok tökéletes, védtelen célpontja.

Ne azzal foglalkozzunk most, mi ebben az egészben a saját maga szerepe. Nem is lehet kérdés, hogy hatalmas – az ítélkezés azonban nem a mi dolgunk. Mi, reménytelen futballfüggők annyit tudunk, hogy ez az ember valaha ennek a sportnak az etalonja volt. Jelenség, zseni, a játékot újradefiniáló, azt a sarkaiból kifordító géniusz. Volt a játék Maradona előtt, és volt utána. A kettőt összehasonlítani ugyan lehet – csak épp minek.

De mondom másképp: ha nincs Maradona, a futball ma nem olyan, amilyen. Ha nincs Maradona, Messi kultusza is más fénytörésbe kerül, ha nincs Maradona, talán sosem tudjuk meg, milyen az amikor valaki egyéni sportot csinál abból, ami előtte is, azóta is: maga a nagybetűs csapatjáték. Maradona olyan horizontokat nyitott meg ebben a sportban, amelyekről egyrészt azt hittük, nem is léteznek, másrészt pedig azóta is hiába várjuk, hogy mások is bejárják ugyanezeket.

Akit viszont ma látunk, az egy másik Maradona. Ismerős horizontok húsba markolóan ismerős járókelője.

Tompa, üres tekintetű, darabjaira hullott kocsmatöltelék. Valaki, aki összefüggéstelenül zagyvál, dülöngélve mutogat, miközben azok, akik közvetlenül mellette állnak, zavart röhögcséléssel igyekszenek leplezni a nyilvánvalót. A látvány (mert élménynek azért mégse nevezzük) egyszerre végtelenül szomorú és vérlázítóan arcpirító. Haragudnál, de nincs kire: rá nem lehet, magadra kár volna. Te csak észreveszed a nyilvánvalót, azt, aminek a felszín alatt kellene maradnia.

Egyet nem értek csak: miért asszisztál mindehhez a világ sportmédiája?

Miért van, hogy azok, akik elvileg pont ugyanúgy szeretik ezt a sportot, mint mi – hisz másképp miért követnék, élnének belőle -, nem érzik a dolog ólomnyi, mázsás súlyát?

Nem arról van szó, hogy leomlik egy szobor, ugyan már. A szobor rég leomlott, vagy tán sosem létezett: Maradona minden volt, csak szobor nem. Sosem volt szögletes, élére vasalt jó fiú, sosem lehetett beilleszteni létező struktúrák előre legyártott fröccsöntött skatulyáiba. Mindig vagabund volt, mindig újszerű, mindig a határokon túlnyúló, öntörvényű vagány.

Ma ellenben bohóc. A bulvár és a trash csápja egy futballmeccs margóján.

Megint a klasszikus fáma. A média nem érzi, mi az, ami képernyőképes, és mi az, ami nem. Hiányzik az ízlés, hiányzik a morális iránytű, az erkölcsi norma. Nem arról van szó, hogy úgy kellene csinálni, mintha függő emberek nem léteznének. De még csak arról sem, hogy Maradona minek megy nyilvános helyre (ugye-ugye, a klasszikus érv: minek ment oda?!), ha képtelen viselkedni. Ennél sokkal fontosabb megállapítás, hogy

miért érzik úgy szerkesztők, műsorkészítők, rendezők és újságírók, hogy az egész világra tartozik egy ember személyes tragédiája?

Miért hiheti azt bárki joggal, hogy az önkontroll ilyen mértékű elvesztése szórakoztató és/vagy hírértékű? Még egy civil esetén sem lenne az, de könyörgöm: itt a sportág legnagyobb ünnepéről és a sportág egyik legnagyobb legendájáról van szó. Méltatlan a helyzet és méltatlanok a képek is. Mindaz, amit látunk, egyszerűen nem tartozik ránk.

Félreértés ne essék, nem Maradonát védem. Amiket tesz, ahogyan viselkedik, az intelligens, kulturált ember számára védhetetlen, azonosulhatatlan. Én a média eljárása ellen vagyok: ne mutogassuk azt, ami nem mutogatni való. Ne aljasítsuk a kukkolás élményének szintjére se a szórakoztatást, se az informálást, se a sportot. Aki kukkolni akar, annak ott a Való Világ. De Maradonát kukkolni? Egy legenda összeomlásán élcelődni, azon szórakozni? Popcornt majszolni, miközben megsemmisül valaki, akinek részben ezt a sportot köszönhetjük?

Nem, itt nem lerombolják a szobrot. Itt vésővel szétverik és darabonként kupeckodják el, élő egyenes adásban.

Nem aprópénzre, hanem nyílt színi vásári komédiára cserélik a legendát. Elárulják a sportot, az emlékeket, a zsenialitást. Minden csereszabatos és minden eladó a nézettség és a lájkok kínai piacán: gyere, figyelj, ossz, kedvelj, kommentelj, szörnyülködj. A sport már kevés, botrány kell, dráma, emberi megsemmisülés. Trash, szemét, tartalmatlanság és ócskaság. És ha az ócskaságot éppenséggel egy drogfüggő nyújtja tálcán, akkor a drogfüggőt fogjuk mutogatni egész végig, magasról ejtve arra, hogy itt és most éppen futballmeccs zajlik. Így lesz a tartalomból körítés, a körítésnek is szánakoztató ocsmányságból pedig tartalom.

És a futball, az mivé lesz? Ugye nem azzá, mint Maradona?

Jó volna hinni benne, hogy nem.

Nyitókép: Julian Finney/Getty Images

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.