Ha valahol nincsenek importfocisták, az éppen Svájc

Nem csak hajtós, izgalmas meccset és a világbajnokság első fordításos győzelmét hozta el a tegnap esti Szerbia-Svájc (1-2) mérkőzés, de politikailag pikáns felhangokat is produkált a találkozó.

Az alpesieknél ugyanis mindkét találatot koszovói származású játékos – Granit Xhaka (Bazelben született), illetve Xhedran Shaqiri –  szerezte, akik góljaik után egyaránt az albán zászlóról ismerős sast formázták meg kezeikkel, ezzel is üzenve a szülőhazájukba, illetve (vélhetően) Szerbiába is.

Mivel a kérdéssel a mérkőzés televíziós kommentátora, ifj. Knézy Jenő is kiemelten foglalkozott, sőt, már a kezdő sípszó után mély elemzésbe kezdett arról, hogyan érintheti a svájci szurkolókat, hogy a keretnek nem minden tagja énekli minden meccs előtt a himnuszt, muszáj megvizsgálnunk a kérdést közelebbről:

vajon tényleg kirívóan sok külföldi születésű játékos szerepel a svájci válogatott keretében?

Egyrészt: igen. Tényleg. A világbajnokságon résztvevő 32 válogatott közül mindössze egyetlen csapat, Marokkó keretében kapott helyett több olyan játékos, aki nem az adott országban született: az afrikaiak 23-as keretéből ez egész pontosan 17 embert (!) jelent, ami kis híján háromnegyedes arány. Ehhez képest az, hogy a svájci keretben akad nyolc játékos, aki történetesen nem az Alpok lábai alatt látta meg a napvilágot, eltörpül, igaz, a mezőnyben így is elég a negyedik helyre (lásd alul a keretest).

De mi számít itt most egészen pontosan? A nemzetiségi hovatartozás?

Ha igen, akkor szomorúan kell közölnöm az érdeklődőkkel:

• Puskás Ferenc bizony sváb volt.
• Zinédine Zidane algériai.
• Cristiano Ronaldo pedig madeirai.

Tényleg fontos ez annyira, hogy méricskélni kezdjük valakinek a nemzethez való tartozását? Nyilván nem.

Ennél sokkal fontosabb például, hogy az adott játékos mennyire az adott ország futballjának terméke, mennyire köszönheti képességeit, tudását az őt beválogató nemzeti csapat hátországának, képzési rendszerének. Röviden: import-e, vagy sem.

Aligha vitatja bárki például, hogy

Zlatan Ibrahimovic – bár bosnyák származású – teljes mértékben a svéd futball „terméke”.  Hasonlóképpen evidens, hogy a szenegáli születésű Patrick Vieira legalább és pontosan annyira francia futballista, mint például Thierry Henry, de nem gondoltam soha azt sem, hogy a négyéves korától Franciaországban nevelkedő Marcel Desailly-t ghánaiként kellene kezelni. Accrában született, az identitásának egy része nyilván afrikai, de mint futballista, száz százalékban francia. Mit keresett volna akkor a ghánai nemzeti csapatban?

Ennél már valamivel érdekesebb kérdés például David Trezeguet esete. Franciaországban született, de focizni már Argentínában kezdett, sőt, 1994-ben az Atlético Platense színeiben be is mutatkozott a helyi első osztályban, hogy aztán egy év elteltével Monacóba igazoljon, és végül francia futballistaként fusson be karriert. Gonzalo Higuain karrierje ugyanennek a pályafutásnak a fonákja: a franciaországi Brestben született, de a River Plate neveltje, minden ízében argentin focista. Lehetne francia válogatott is akár – de miért lenne?

Pedig van eset bőven hasonlóra is. Ivan Rakitic például bosnyák és horvát szülők gyermekeként született Svájcban, gyerekként a Möhling-Riburg csapatában, később az FC Baselnél nevelkedett. Mint futballistának, lényegében semmi köze Horvátországhoz, mégis keveseket zavar, hogy a horvát válogatottban játszik.

Abban a horvát csapatban, amelyben korábban hasonló háttérrel megfordult Niko és Robert Kovac (mindketten Németországban születtek, és egyetlen percig nem kötődtek a horvát utánpótlásképzéshez, a némethez meg maximálisan), vagy éppen Josip Simunic is, aki ausztrál születésű, és szintén soha, semmilyen szinten nem volt része a horvát klubfutballnak.

A ghánai válogatott Kevin-Prince Boateng pont ugyanúgy lehetett volna német válogatott, mint a fivére, Jerome, mégsem lett. Yildiray Bastürk kora Mesut Özilje lehetett volna, de ő inkább a török válogatottat erősítette. És persze a sor még hosszan folytatható.

Ki hitte volna, hogy Szerbia a mini Svájc

A lényeg persze nem is a konkrét számadás, a származások és a nemzeti hovatartozás patikamérlegen való méricskélése. Sokkal inkább az, hogy lássuk: amit Svájcnak folyamatosan felrónak, az más játékosoknál, más nemzeti csapatoknál valahogy mintha bocsánatos bűn lenne – és ennek nem sok logikus oka van, lássuk be.

Elhangzott-e például a közvetítésben tegnap az, hogy a szerb válogatott keretében is akad öt olyan játékos, aki nem az országban született?

Pedig Alekszandar Prijovics és Milos Veljkovics történetesen éppen svájci születésűek. Előbbi például a St. Gallen neveltje, és bár profi pályafutása során megfordult Olaszországban (Parma), Angliában (Derby County, Yeovil Town, Northampton), Svájcban (Sion, Lausanne), Norvégiában (Tromsö), Svédországban (Djurgardens IF), Törökországban (Boluspor), Lengyelországban (Legia), illetve Görögországban (PAOK). Szerbiában egyetlen másodpercet sem játszott. Veljkovics ugyan mindössze 22 éves, de bázeli születésű, svájci nevelésű futballistaként már így is megfordult többek között a Tottenham, a Middlesbrough és a Werder Bremen csapatában.

A szerb válogatott egyik legnagyobb sztárja, a Lazio középpályása, Szergej Milinkovics-Szavics kivétel, ő ugyanis pusztán azért született Spanyolországban, mert édesapja, Nikola Milinkovics akkoriban éppen ott játszott futballistaként, édesanyjával, a kosárlabdázó Milana Szaviccsal együtt. És bár a kis Szergej a portugál Sportingnál kezdett focizni, később hét éven át a Vojvodina nevelte, Szerbiában. Mint ilyen, nyilván a szerb futball terméke, bár már egészen fiatalon Belgiumba tette át székhelyét.

A szerb keretben rajtuk kívül még két boszniai születésű játékos szerepel (egyrészt a fiatal csatár, Luka Jovics, aki jelenleg a Benficában játszik, de a Crvena Zvezda neveltje, másrészt Milan Rogyics, aki az OFK-ban nevelkedett, majd oroszországi kitérő után tért haza a Zvezdába tavaly), amin persze szintén lehetne lovagolni – de minek? Mindketten a szerb futballból érkeznek, a szerbiai képzési rendszer képezte őket, joggal játszanak a szerb válogatott színeiben a világbajnokságon.

És mi az igazság a svájciakkal kapcsolatban?

Pontosan ugyanúgy, ahogy Breel Embolo (kameruni születésű, Basel-nevelt), Yvon Mvogo (kameruni születésű, Young Boys-nevelés), vagy éppen Francois Moubandje (kameruni születés, Meyrin-nevelt) jó helyen van a svájci futballban.

Blerim Dzemaili például a macedóniai Tetovóban született, albán családban. Négy éves volt, amikor Svájcba emigrált, kilencévesen pedig az Örlikon Zürichben kezdett focizni. Innen az FC Unterstrass és a Juventus érintésével került az FC Zürich ificsapatához, és a svájci futball képviselőjeként járta be a világot a Boltontól a Torinón és a Galatasaray-on át egészen a Montreal Impactig. Melyik másik válogatotthoz lenne több köze, mint a svájcihoz?

Azt persze egy percig sem érdemes tagadni, hogy a bevándorlás kérdése Svácjban is egy nagyon fontos, kardinális közéleti-politikai kérdés. Ha viszont futball-szempontból elemzünk (és nekünk itt most kifejezetten ez a célunk, nem más), akkor el kell fogadnunk kiinduló pontnak, hogy a svájci futball

konkrétan az első- és második generációs bevándorlóknak köszönhetően lépett szintet.

A tendencia első jele a 2009-es U17-es világbajnokságon mutatkozott, amelyet Svájc Haris Seferovic góljával nyert meg – ő most is a világbajnoki keret tagja, csak épp már a felnőtteknél. Akkor, abban a csapatban rajta kívül ott volt és kulcsszerepet játszott Pajtim Kasami (korábban Fulham), vagy éppen Nassim Ben Khalifa is. Két évvel később az U21-esek az Európa-bajnokság döntőjébe jutottak olyan játékosok vezetésével, mint Xerdan Shaqiri, Granit Xhaka, Admir Mehmedi, vagy Innocent Emeghara. Eközben a kontinensen egyre több komoly csapat igazolt svájci futballistákat: Valon Behrami a Premier League-ben és a Serie A-ban is játszott, Gökhan Inler az Udinese után a Napolival a BL-szereplésbe is belekóstolt, Josip Drmic pedig a Leverkusen után a Mönchengladbachnál talált otthonra.

Svájc korábban soha nem kvalifikálta magát zsinórban négy világbajnokságra – egészen 2018-ig.

A német mintára a 2000-es évek elején megreformált képzési rendszerükbe beemelt menekültek és bevándorlók, illetve azok leszármazottai, illetve a nekik kínált esély a futballpályán busás hasznot hajtott.

Eközben a svájci keretben – sok másik vb-csapattal ellentétben – nincs olyan játékos, akit nem a helyi utánpótlás nevelt ki.

Mi egy ország futballjának sikere, ha nem ez? És vajon miért kell ezt a sikert elismerés helyett nacionalista húrok pengetésével érdemtelenül kisebbíteni, ahelyett, hogy példát vennénk róla?