Hírek

Ezer passzból vérző Spanyolország

Oroszország véghezvitte a csodát, így Németország, Portugália, Argentína után Spanyolország is hazautazik a vébéről. Mi volt a siker kulcsa? Sztanyiszlav Csercseszovék remek taktikája a felelős vagy Hierro mesterből bújt elő a rossz Vicente del Bosque? Mekkora a Florentino Pérez, Luis Rubiales és Julen Lopetegui alkotta trió felelőssége? Elemzés.

Bár kétségtelen, hogy vasárnap, Moszkvában Spanyolország ezer passzból álló harakirit követett el a vébétörténelem egyik legunalmasabb meccsén, érdemes azért kielemezni a hibákat, és megkeresni a szenzáció okait. A fogadóirodáknál és különböző előrejelző modelleknél is az első-második legnagyobb esélyese volt az egész világbajnokságban a spanyol csapat, az előzetesünkben pedig sokakhoz hasonlóan mi is egy Julen Lopetegui által taktikailag modernizált, világsztárokkal telepakolt, újjászületett válogatottat vártunk.

A Florentino Pérez által elindított hógolyót az új állásáról ködösítő Julen Lopetegui továbbgörgette, ami aztán Luis Rubiales döntése (a kapitányt egy nappal a vébé előtt kirúgta) után már lavinaként temette maga alá Fernando Hierro szakvezetőt és a spanyol válogatott 23 játékosát.

Az oroszországi kiránduláson Hierróról kiderült, hogy nagy tisztelettel igen, de komoly edzői tapasztalattal nem igazán rendelkező élő legenda, aki lehetetlen szituációba került. Kicsit az volt az érzése az embernek, hogy egy horrorfilmben a helyettesítő tornatanár heroikus küzdelmét látjuk, aki kétségbeesetten próbál megmenteni egy csapat gimnazistát, úgy, hogy közben a menekülés kézikönyvét bújja.

A-terv: passzolgassuk a labdát egyik oldalról a másikra. B-terv: ismételjük meg ugyanezt. Forrás: Bleacher Report Football

Mint minden igazi hős, ő is felelősséget vállalt rossz döntéseiért és még a szövetség becsületét is próbálta védeni. Közben persze elismerte Csercseszov remek taktikáját, a feltörhetetlen reteszről, irtózatos passz és labdabirtoklási statisztikákról is beszélt, de igazából fene se tudja, hogy mennyire hitte el saját szavait.

Huszonnégy lövés hét ellen, 79 százalékos labdabirtoklás, és az a bizonyos több, mint ezer sikeres passz.

Hierro mindössze annyit hagyott ki a felületes számokkal való takarózásból, hogy a negyvenkettedik percig nem volt kapura lövésük, hatvanadikban is csak 6-5-re vezettek, míg a várható gólok (expected goals, vagyis XG) tekintetében a 112. percben kerültek előnybe először.

Forrás: 11tegen11

Komolyabb helyzeteket csak Iago Aspas és Rodrigo késői beállításával sikerült kialakítani az addigra már két-három görcsöt kapó játékosaival a sarat továbbra álló orosz válogatott ellen. A felállás és a játék a legrosszabb Vicente del Bosque-időket idézte, amikor úgy tűnt, hogy csak oldalra szabad passzolni és az egygólos előnyt, urambocsá’ a döntetlent is úgy őrizték, mintha hárommal vezetnének. Kialakult a Pep Guardiola és minden valamire való pozíciós játékot favorizáló edző által gyűlölt, U-alakú építkezés (a magyar közvetítésekben kézilabdás járatás), amivel képtelenség áttörni az ellenfél jól megszervezett védővonalait.

Nyoma sem volt a Lopetegui által begyakorolt automatizmusoknak és a modern futball egyik alapelvét, a félterületek kihasználását is teljesen elfelejtették. Ledobták a horgonyt az ellenfél térfelén, és beindult a juego de vasmacska:

Hierro az épphogy csak megmentett marokkói meccshez képest három helyen is változtatott, Iniesta, Thiago és Carvajal is kimaradt, míg Marco Asensio be-, a KokéNacho páros pedig visszakerült. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy a már több meccs óta gyengélkedő jobboldalukat tovább gyengítette: a középre húzódó David Silva 32 passzt hozott össze, a ritkán előretörő Nacho 40-et, míg a vonalszélsőt játszó Asensio 45-öt – 103 perc alatt.

Úgy kiherélni a csapatod egyik oldalát, hogy 76 százalák nálad van a labda és 645 passzt kísérelsz meg, mégiscsak művészet.

Jordi Alba egyedül ugyanazon a területen, ahol a túloldalon Koké és Nacho egymástól veszik el a helyet, és mellesleg megjátszhatatlanok

Hierro abszolút érthető okokból és módon el akarta kerülni Jogi Löw hibáját, így 4 ember plusz Nacho figyelt a kontrákra. Középen Busquets és Koké személyében két védekező, biztosan passzoló, de 120 perc alatt egyetlen cselre sem vállalkozó(!) középpályás játszott, míg az egy csatárral kezdő oroszok ellen még Piqué és Ramos párosa is biztosított. Hierro túlzott óvatosságának az volt az ára, hogy a gyakran kilenc emberrel a labda mögött védekező oroszokkal szemben három-négy játékosa állt csak, főleg a bal oldalon, ahol a „majd Isco megoldja” elv mentén fociztak a spanyolok.

Iniesta kihagyásával a bal oldalt is amortizálta Hierro, és a rosszul megszervezett, halott pozíciós játékkal – amit a Twitter taktikai elemzői tikinaccio-nak kereszteltek – minden megoldás Isco-ra hárult.

Az egész tornán zseniális Isco nagyjából úgy játszott, mint azt a laikusok Messitől, vagy Ronaldótól elvárják, azaz hogy vigye akár három emberre is a labdát. Félelmetes mennyiségű cselt (24 kísérlet) és faultot (kilencet) szedett össze, míg a Silva, Asensio, Diego Costa triónak összesen négy sikeres csel és nulla kierőszakolt szabálytalanság jött össze. Az Isco-disco című mozifilmhez már csak a popcorn hiányzott, és lehet, hogy a Ramos-Piqué páros a sajtos vagy vajas kérdésen morfondírozott.

Azzal, hogy a világ talán legsokoldalúbb keretével a meccsnek nekifutó Hierro a rendes játékidő alatt, a rendkívül defenzíven játszó, fáradni látszó oroszok ellen csak posztra cserélt (Nacho helyett Carvajal, Silva helyett Iniesta, Costa helyett Aspas), tovább mélyítette a válságot. Rodrigo és Aspas beállításával érezhetően jobb lett a Furia Roja, és joggal merült fel a kérdés a meccset velem együtt néző, kiváló magyar videoelemző Lőrincz Ábelben, hogy miért nem velük kezdtek a darabos orosz középső védők ellen….

Persze igazságtalan volna szó nélkül elmenni Csercseszov taktikája mellett, amit főleg a rugalmasságnak köszönhetően győzött: már a meccs előtt sokakat meglepett, hogy az oroszok 5 védővel kezdtek:

A nagyon kompakt 5-4-1-ből azonban tudtak váltani is Golovinék, és a második félidő bizonyos pillanataiban már 4-4-2-ben védekeztek:

Sőt, a 66. percben még egy nagyon pofás 3-2-2-3-as magas letámadást is sikerrel alkalmaztak:

Az oroszok tehát remekül megszállták a saját térfelüket, de ha kellett agresszívan letámadták a spanyolokat, akik képtelenek voltak feltörni a védelmet. Az orosz szerelések és szerzett labdák oroszlánrésze a saját büntetőterületen kívül történt, és az ezer-akárhány spanyol passzból, írd és mondd hat érkezett meg az ellenfél tizenhatosába. Mestermunka.

Mint ahogy bejött Csercseszov szünetbeli húzása, a kombinatív, ám lassú és sárga lapos Zsirkov helyére Vlagyimir Granat jött be, aki sporttörténelmet írt: 75 perc alatt négy passzából egy sem volt sikeres.

Ennél pimaszabban felvállalni és megvalósítani a helyes taktikát, azaz a bunkerfocit, még talán a vébén az orosz tévének dolgozó José Mourinho sem tudta volna. Csercseszov azonban nyert, így nem kellene magyarázkodnia senkinek.

Őszintén bevallom, hogy a spanyolok jobbak nálunk, így nem kockáztattam azt, hogy nagyon előremenjünk. Fájdalmas döntés volt ez, mert nem ezt szeretjük játszani, de más taktikával nem sikerülhetett volna.

A meccs utáni egyik legnagyobb beszédtéma a spanyol impotenciából fakadó, az argentin és német kiesések által megtámogatott, sokak által lesajnált „tiki-taka” és pozíciós játék esetleges halála volt. Három rosszul megvalósított, gyengén kivitelezett és félreértelmezett verziót láttunk, ebből két esetben (Hierro és Sampaoli) gyakorlatilag béna kacsa vezetőedző által. Mint azt a téma egyik legjobb ismerője, a taktikai bloggerből lett Red Bull Salzburg másodedző René Maric 2014-es cikkében vázolta:

Ha a labdabirtoklás önmagában stílus és filozófia, akkor óriási problémák vannak. A del Bosque alatti spanyol válogatott 2010-2012 között nem a pozíciós játékot játszotta, hanem egy labdabirtoklásra alapuló defenzív tiki-takát. A pozíciós játék lényege nem az oldalpasszok, hanem valami ennél sokkal nehezebb: létszámfölény kialakítása minden presszingvonal mögött, azért, hogy így a szabad embert könnyebben meg tudjuk találni.

Bárki, aki eljutott idáig a cikkben, vagy éppen látta a tegnapi meccset bátran állíthatja, hogy a Hierro féle spanyol csapat vagy éppen az argentinok stílusa olyan messze volt a fent említett célok megvalósításától, mint Spanyolország a vébégyőzelemtől.

Nyitókép: Elmar Kremser / SVEN SIMON / Sven Simon / DPA

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik