Képzeljük el, hogy a magyar válogatott világbajnokságon vesz részt. Nem könnyű, tudom, de hunyjuk be a szemünket, és tegyünk úgy, mintha. Képzeljük hozzá azt is, hogy a keretünkben ott van a regnáló holland gólkirály: egy 24 éves támadó, aki az elmúlt két Eredivisie-évadban összesen 52 gólban vállalt szerepet (összehasonlításképp, ez hat találat híján pontosan Dzsudzsák Balázs utolsó két PSV-szezonjának mérlege).
Megvan? Oké. Mert akkor most azt is gondoljuk végig, mi történne idehaza, ha ezt a játékost a szövetségi kapitány egy huszárvágással kihagyná a spanyolok ellen vívott sorsdöntő vb-meccs kezdőjéből.
Carlos Queiroz szövetségi kapitány nem volt szívbajos, és mivel úgy ítélte meg, hogy csapatának legnagyobb sztárja, Alireza Dzsahanbahs egyrészt nem biztos, hogy teljesen kiheverte még a Marokkó ellen összeszedett kisebb sérülését, másrészt pedig abszolúte nem műfaja kézzel-lábbal csúszkálni a saját tizenhatosán, inkább nem nevezte a kezdőcsapatba.
Innen nézve még meghökkentőbb az az elitizmus, amellyel néhány kommentátor és újságíró kezeli a vébén szereplő ázsiai és afrikai csapatokat. Persze, nem játszanak látványos futballt, igen, sőt, valóban kiábrándító időnként, ahogyan csalják a perceket és a métereket, de könyörgöm: ők ott vannak a tornán – mi harminc éve nem.
Szaúd-Arábia például 1994-ben továbbjutott a csoportjából – mi ilyet legutóbb 1966-ban csináltunk. És látni kell azt is: ezeknek a csapatoknak van olyan merítésük, hogy le mernek és le is tudnak mondani egy nem éppen rosszul jegyzett európai bajnokság gólkirályáról, ha éppen a meccstaktikájuk ezt kívánja.
Apropó meccstaktika, újra lángolhat a vita: antifutball-e a mélyen meghúzott védővonal, a csak és kizárólag a védekezésre, ezáltal pedig a vereség elkerülésére alapozott stratégia? Csalja-e a focit, aki nem akar támadni, és ezzel tálcán kínálva magát a jóval magasabban jegyzett, képzettebb és rutinosabb ellenfélnek?
A futball ugyanis nem az ész nélküli támadásról szól – soha nem is szólt arról. A futball csapatsport, ha úgy tetszik, stratégiai játék. A feladat pedig egyszerű: játssz úgy, hogy a saját erényeid kidomborodjanak a meccsen, az ellenfélé pedig nem. És persze fordítva is igaz, rejtsd el a saját gyengéidet, de koncentrálj az ellenfél Achilles-sarkára. Mert minden csapatnak van ilyen.
Az első perctől kezdve nem árultak zsákbamacskát. Papíron 4-1-4-1-et rajzolt fel Queiroz kapitány, de rögvest nyilvánvalóvá vált, hogy ezen a meccsen nem lesz náluk a labda, így a formációjuk szemrebbenés nélkül alakult át – nem tévedés – 6-3-1-re. A spanyolok akadálytalanul jutottak át az iráni térfélre, amelyet viszont szó szerint megszállt az ellenfél: volt olyan helyzet, amikor kilenc ázsiai játékos helyezkedett saját tizenhatosán (!) belül.
A 6-3-1-es védekező felállás nagy előnye, hogy széles arcvonalat biztosít anélkül, hogy megnőne a távolság a játékosok között. Queiroz ezzel a váltással tehát valószínűleg arra reagált, hogy a spanyolok a pálya jobboldalára egy klasszikus szélsőt neveztek, Lucas Vázquez személyében.
A képen ráadásul az is látszik, hogy az iráni védekezés két vonala között lényegében nincs terület: sem Isco, sem Iniesta, sem Silva nem képes üres területre mozogni, holott mindhárman ebben a legjobbak, ahogyan azt a portugálok ellen is bemutatták. Nem véletlen, hogy Queiroz mindent elkövetett a pálya középső zónájának levédése érdekében.
A képlet amilyen egyszerű volt, olyan nagyszerű:
- a két védekező vonal közötti távolság minimalizálásával Irán kimozdította komfortzónájából a spanyolok kulcsembereit (Isco, Silva, Iniesta);
- amikor a második védelmi vonal – középpálya – följebb tolódott, és próbálta megzavarni a spanyolok labdajáratását, mindig maradt mögöttük egy ember, Ebrahimi, aki embert fogott az így kissé megnyíló területben a vonalak között;
- a hatemberes védővonal biztosította azt, hogy Iránnak mindig legyen minimum négy embere a pálya közepén, ahol a spanyolok általában át szokták törni ellenfeleik védekezését.
Más válogatottak esetében ilyenkor adódik az a megoldási séma, hogy becserélnek pár fizikálisan kiemelkedő, magas, erős játékost, és próbálnak hosszú labdákra, beadásokra építeni a kapu előterében, amit teljesen megszállt az ellenfél. A spanyoloknál azonban ez nem opció, hiszen Diego Costán kívül nincs igazán erőteljes, párharcokban kiemelkedő játékosuk. Így viszont azzal, hogy Irán a pálya szélére szorította őket, lényegében teljesen kihúzta a méregfogukat.
Sokat elmond az iráni stratégiáról, hogy a bekapott gól után is csupán annyit változtattak, hogy a 6-3-1-es felálláshoz képest a védelemből egy embert feltoltak a középpályára és 5-4-1-ben játszottak tovább. A spanyolok számára pedig az lehet aggasztó, hogy ezzel az aprócska korrekcióval szintekkel veszélyesebbé váltak az iráni támadások, nem egyszer kifejezetten ígéretes kontrákat vezettek – lesgólt lőttek, ordító helyzetben fejelt fölé Taremi – a hasonló akciók ellen meglehetősen sebezhetőnek tűnő spanyol válogatott ellen.
Iránnak így az utolsó csoportkörben Portugália ellen muszáj lesz győzelemre játszani, ha tovább akar jutni. Ehhez pedig minden bizonnyal már Dzsahanbahsra is szükségük lesz…