Kapus: Thibaut Courtois (Belgium)
A belga óriást a torna legjobb kapusának választották a szakírók, mi pedig nem győzünk bólogatni. 27 védése akadt a világbajnokságon – ez a legtöbb a kapusok között –, közte emberfeletti bravúrok, a brazilok ellen pedig lényegében egyedül tartotta meccsben csapatát a második félidőben. Egy hibájára emlékszünk: a japánok elleni nyolcaddöntőben kis híján a saját kapujában ejtette a labdát, de tudott javítani. Egyébként fogott, mint a festék.
Cseréje: az a Jordan Pickford, aki harminc év múltán mutatta meg, milyen, amikor egy angol válogatottnak kapusa is van.
Jobbvédő: Kieran Trippier (Anglia)
Négy évvel ezelőtt egy bizonyos Lionel Messi alakította ki a legtöbb helyzetet a világbajnokságon (23), ez akkor elég is volt neki ahhoz, hogy megnyerje a torna legjobbjának járó egyéni díjat. Trippier idén ilyen magasságokba nem emelkedett, de tény: eggyel még argentin kollégájánál is többször hozta lövőhelyzetbe társait a világbajnokságon. A horvátok elleni szabadrúgásgólja a torna angol csúcspontja volt, emellett pedig – ahogyan az egy jobboldali futóhoz illik – hátul is olyan stabil volt, mint a svájci bankrendszer.
Cseréje: a horvát Sime Vrsaljko, aki sérülten is vállalta az angolok elleni elődöntőt, sőt, csapata egyik legjobb embere volt. Hiba nélkül, sallangmentesen, fáradhatatlanul robotolt, a jobbhátvédeket meg pont erre tartják, nem igaz?
Belső védő: Raphael Varane (Franciaország)
Alig múlt 25 éves, de akár már vissza is vonulhatna, mert szinte mindent megnyert, amit a topfutballban lehet és érdemes. Négyszeres BL-győztes a Real Madriddal, klubvilágbajnok, spanyol bajnok és kupagyőztes, mostantól pedig világbajnok is. Gyors, mint Rio Ferdinand volt fénykorában; stabil, mint egy csúcsformában lévő John Terry; elegáns, mint az utánozhatatlan Alessandro Nesta. Minden megvan benne, ami egy védőt az elitbe helyezhet a modern futballban, ezen a világbajnokságon ráadásul támadásban is döntő fegyver volt: az Uruguay elleni negyeddöntőben az ő fejesével szereztek vezetést a franciák.
Cseréje: a kolumbiai Yerri Mina, aki három góllal véste fel a nevét minden megfigyelő jegyzetfüzetébe. És nem ceruzával.
Belső védő: Diego Godín (Uruguay)
A kőkemény bekkelés címerállata, a védekezés címszó illusztrációja a szótárban. Oroszországban is szinte hibátlanul sarabolt, ember nem ment el mellette lendületből, és lefejelni is csak piros betűs, sátoros ünnepek alkalmával sikerült. Lefogadjuk, hogy a falvédőjére is az van felhímezve, hogy fekvő csatár nem csatár.
Cseréje: a svéd Andreas Granqvist, aki kapitányként negyeddöntőig vezette válogatottját és még a tizenegyeseit is magabiztosan értékesítette.
Balvédő: Lucas Hernandez (Franciaország)
Balhátvédben nem sorjáztak éppen a klasszis teljesítmények a vébén, Hernandez is inkább a stabilitásával emelkedett ki. Feltűnő hibája nem akadt, igaz, cserébe a támadásokat sem sokat segítette. Első nagy tornáján nem, hogy nem égett meg, de abszolút a jobbak közé tartozott. És világbajnoknak mondhatja magát.
Cseréje: az a Gyenyisz Cserisev, akinek ugyan nem ez az eredeti posztja (bár a Real Madridban annak idején megpróbálták átképezni), de mindenképp helye van itt. Látványos gólok, ösztönös játék, laza megoldások. Kedveltük.
Középpályás: Marcelo Brozovic (Horvátország)
Úgy kezdte a vébét, hogy még a horvát csapatban sem volt bérelt helye, de Argentína ellen akkora teljesítményt villantott, hogy többé nem lehetett kihagyni. Elvégezte a piszkos munkát a Modric, Rakitic páros mögött, csúszott, mászott, védekezett, de a labdakihozatalokban is rengeteget segített. Eddig is tudtuk róla, hogy ha van kedve focizni, akkor remek játékos, de pályafutása során talán először azt is bebizonyította, hogy mentálisan is képes felnőni a feladathoz.
Cseréje: N’Golo Kanté, akinek végig remek tornája volt, de a döntőn sajnos betlizett, le kellett cserélni, emiatt nálunk is a cserepadra szorult.
Középpályás: Paul Pogba (Franciaország)
Divat őt lenézni, sőt, a pályán kívüli exhibicionizmusa okán szinte tendencia lett a lehúzása a szurkolók között, de ezen a vb-n végig iszonyatosan jól játszott. Jót tett neki, hogy Deschamps tiszta felelősségi köröket adott a kezébe, jól állt neki a szabályozott keretrendszer. A hosszú labdái élményszámba mentek, ő volt a francia kontrajáték origója, alfája és omegája. Sok időbe telik majd, amíg tisztán lehet látni az ő értékét a pályán – ha ugyan valaha eljutunk idáig –, de aki őt ezen a vébén nem látta kiemelkedőnek, az szinte biztosan a végletekig elfogult vele szemben.
Cseréje: Ivan Rakitic, aki a vébé döntőjén szezonbeli hetvenegyedik mérkőzését játszotta le, mégis, egy pillanatra sem tűnt kizsigereltnek, vagy tompának.
Középpályás: Luka Modric (Horvátország)
A világbajnokság MVP-je, az ember, aki a BL-győzelmek után válogatott szinten is felérhetett volna a csúcsra, hogy majd az utókor is könnyebben ismerje el páratlan zsenialitását. Reméljük, utóbbihoz elég lesz a döntős szereplés is, mert tény: Modric a modern éra egyik legkomplexebb, legjobb játékosa, olyan középpályás, aki újradefiniálta posztja követelményrendszerét. Nagy pech, hogy vébén valószínűleg idén láttuk utoljára
Cseréje: Kevin de Bruyne, aki története legjobb vb-eredményéig vezette a belga válogatottat. Nélküle a csapatnak nem volt középpályás játéka, de a brazilok ellen például támadóként, a labda ellen játszva is remekelt.
Támadó: Kylian Mbappé (Franciaország)
A torna legjobb fiatalja, Michael Owen óta a legnagyobb tiniként berobbanó zseni. Elképesztően robbanékony, varázslatosan gyors, remekül passzol és a lövése is rendben van: komplex, sokoldalú támadófegyver. Annyi gólt lőtt a vébén összesen, amennyi gólja korábban volt a válogatottban, pedig még Zidane és Platini egykori tízes meze is nyomta a hátát. Apropó, ők hárman voltak a tízesek akkor, amikor Franciaország nagy tornát tudott nyerni. Véletlen? Aligha.
Cseréje: Philippe Coutinho, aki – amíg tudta –, vezette a brazilokat, igaz, a negyeddöntőben ő is kihagyott egy helyzetet a kiesés felé vezető úton.
Támadó: Antoine Griezmann (Franciaország)
Nem volt lehengerlően jó tornája, de annyi gólt, amennyit igazán kellett, megint be tudott pötyögtetni. Nem lehet eltekinteni attól, milyen remekül védekezik, mennyire szívós és milyen pontosan tekeri a pontrúgásokat. Összességében ismét bizonyította, hogy a modern futball egyik leginkább komplex, legsokoldalúbb támadója, pont olyan, amilyeneket egy működő rendszerbe illesztve nemzetközi tornát tud nyerni az egyszeri edző.
Cseréje: Harry Kane, a gólkirály, aki a torna második felében már sérülten játszott, nem túl jól, ezért került nálunk csak a „kispadra”. Ettől még tény marad: kevés nála jobb támadó akad jelenleg a nemzetközi mezőnyben, és aki látta őt már játszani ezen a hét meccsen kívül is, az pontosan tudja, bőven nem egy suta bója. Sőt.
Támadó: Eden Hazard (Belgium)
Számtalan sikeres csel (a legtöbb a vébén), tucatnyi remekül végigvitt kontra, ellenállhatatlan sebesség. Hazard volt az a szupersztár a vébén, aki vitathatatlanul a legjobb arcát mutatta a tornán, csúcsformában pörgött, és egyértelmű vezére volt válogatottjának. Ha a belgák a döntőig mennek, komoly kihívója lehetett volna Modricnak a torna Aranylabdájáért is, így meg kellett elégednie a második hellyel. Meglepődve tapasztalnánk, ha nem ő lenne Cristiano Ronaldo utódja a Real Madridban.
Cseréje: Ivan Perisic, aki az angolok ellen és a döntőben is villogott, és egyébként is: ott tart, hogy nála több gólt és gólpasszt (7+4) a nagy tornákon horvát színekben senki nem tett fel az eredményjelzőre.
Kiemelt kép: Besenyei Violetta / 24.hu
