Hírek
French referee Georges Capdeville (C) looks on as the captains of the Italian and Hungarian national soccer teams Giuseppe Meazza (L) and Gyorgy Sarosi shake hands before the start of the World Cup final between the two countries, 19 June 1938 in Colombes, in the suburbs of Paris.  AFP PHOTO
 / AFP PHOTO / STAFF

Amikor papírforma volt a magyar vb-ezüstérem

Inkei Bence
Inkei Bence

rovatvezető. 2018. 07. 08. 15:00

80 évvel ezelőtt Franciaországban rendezték a harmadik futballvébét, és ezen Magyarország döntőt játszhatott. A két ezüstérmünk közül ez szinte feledésbe merült, ezért most egy könyv segít feleleveníteni azt a döntőt. Siker volt a második hely, vagy ugyanolyan bukás, mint Puskásék elveszített döntője? Mi lett a kapitányunk sorsa? És kiderül-e valaha, miért nem játszott Toldi?

A magyar labdarúgás két legnagyobb sikere két világbajnoki ezüstérem: az egyik 1938-ból, a másik 1954-ből. Egyik sem tegnap volt, viszont a kettő megítélése közötti különbség olyan, mintha nem tizenhat, hanem legalább ötven év telt volna el a két ezüst között. Puskásék elbukott berni döntője mélyen benne van a magyar pszichében, még talán az is tud róla, akit minimálisan érdekel csak a foci, míg a párizsi döntő 1938-ból valamiféle mitikus homályba vész, mintha másik sportág lenne. Pedig már az 54-es döntő magyar résztvevői közül sem él senki, az a meccs mégis itt él velünk, a történelmi csalódások között. A 38-as döntőről pedig mit tudunk? Nem sokat. A tájékozottabbak talán meg tudják nevezni Sárosi doktort az akkori magyar csapatból, meg hogy az olaszoktól kaptunk ki, és aki különösen otthon van a focitörténelmünkben, az emlékezhet arra, hogy a döntőt övező legendák szerint a baráti, fasiszta Olaszország iránti figyelmességből kimaradt a magyar csapatból az a Toldi Géza, aki ellen az olaszok utáltak játszani. De itt vége is, a kezdőcsapatot pedig tényleg a fanatikusok tudnák csak fejből: Szabó – Polgár, Bíró – Szalay, Szűcs, Lázár – Sas, Vincze, Sárosi, Zsengellér, Titkos.

A háború előtti magyar futball kutatója, Szegedi Péter, valamint Dénes Tamás újságíró most elhatározták, hogy a döntő 80. évfordulójára törlesztenek valamit az utókor adósságából, és könyvben emlékeztek meg a meccsről. Az 1938-as magyar vb-ezüst – …és ami mögötte van című könyv azonban természetesen nemcsak magával a világbajnoksággal foglalkozik, hanem az egész korszakkal, a magyar focival és a nemzetközi erőviszonyokkal. Az Aranycsapat öröksége olyannyira elhomályosította a korábbi évtizedeket, hogy sokáig teljes feledésbe merült a magyar futball két világháború közötti hőskora, ám az utóbbi időben több könyv is megemlékezett a korszakról: így Szegedi Péter Az első aranykor című könyve, aztán Dominic Bliss munkája Erbstein Ernőről, a Torino legendás futballedzőjéről szóló munkája, és ne feledjük, hogy a legnagyobb formátumú mai szakíró, Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyve is kitér a 20-as, 30-as években külföldön dolgozó magyar edzőinek szerepére, no meg a Duna-menti iskola jelentőségére, amikor Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország számítottak a kontinens legerősebb futballhatalmainak.

Négy csupasz fal, egy öltözőpad és egy rozoga fogas

Ez a könyv is bemutatja, hogyan emelkedett Magyarország villámgyorsan a legnagyobbak közé, és hogy az egész folyamat az 1938-as világbajnokságra érte el a tetőpontját. Szegedi és Dénes szerint a kontinensen páratlan osztrák-magyar rivalizálással is segített magyar futball már közvetlenül az első világháború után egyszer a csúcsra ért, köszönhetően a skót Jimmy Hogannek, aki az MTK edzőjeként honosította meg azt a rövidpasszos stílust, melyből a későbbi közép-európai stílus is kinőtt. 1920-ra a magyar válogatottat már Európa legerősebb csapatai között jegyezték, Schlosser Imre, Schaffer Alfréd és Orth György pedig túlzás nélkül a kor világklasszis futballistái voltak. A helyzet azonban gyorsan megromlott: leginkább azért, mert a rendezetlen anyagi viszonyok miatt (a játékosok hivatalosan amatőrök voltak) a legjobb játékosokat el tudták csábítani a külföldi klubok, és egészen a profizmus 1926-os hazai bevezetéséig elárasztották Európát a magyar futballisták, akik akkor még nem jöttek haza a válogatottban játszani.

Nem tett jót a magyar focinak a lesszabály változása sem: 1925-ig ugyanis három védőjátékosnak kellett a támadó és a kapuvonal között lennie, azóta viszont a mai napig csak kettőnek (ez ugye általában a kapus és egy hátvéd). Ez a változás alapjaiban változtatta meg a futballt, hiszen addig egy hátvéd mindig ott maradhatott hátul, hogy elboldoguljon a hosszú indításokkal, és a csatárok jellemzően több passzal tudták csak megközelíteni a kaput. Az új szabálynak köszönhetően azonban nagyobb szerepe lett a gyorsaságnak és a hosszú átadásokra is építő direktebb futballnak, és az addig általános 2-3-5-ös piramis-felállást pedig egy bő évtized leforgása alatt felváltotta az angol eredetű, 3-2-5-ös WM-rendszer. Ez utóbbi azonban a kontinentális futballban sokkal később terjedt el, Magyarország pedig körömszakadtáig ragaszkodott a lassú, technikás passzjátékhoz, amivel eltávolodtunk az élvonaltól. Az elavult játékrendszerünkhöz hozzájárult, hogy Schlosserék visszavonulása után egy évtizedig kellett várni hasonlóan kiemelkedő képességű futballisták megjelenésére: a szerzők szerint Sárosi György és Zsengellér Gyula azonban végre ismét a legmagasabb kategóriába tartozott, és az ő feltűnésük is segített abban, hogy a magyar válogatott a harmincas évek közepére újra a kontinens legjobbjai közé kerülhetett.

Hungarian goalkeeper Antal Szabo tries to stop a shot from Italian forward Giovanni Ferrari (left) during the World Cup final between Italy and Hungary 19 June 1938 in Colombes, in the suburbs of Paris. The defending champions retained their World title with a 4-2 victory over Hungary. AFP PHOTO / AFP PHOTO / STAFF
Szabó Antal próbálja Giovanni Ferrari lövését védeni
Fotó: AFP

Fontos megjegyezni, hogy mindezt úgy, hogy a magyar állam nem, hogy nem segítette a labdarúgást, hanem különféle adókkal még nehezítették is a futballklubok sorsát, melyek egyrészt gazdag mecénásokra, másrészt pénzes külföldi túrákra szorultak. A gazdasági világválság idején aztán még tovább romlott a helyzet, a sokaknak megfizethetetlen jegyárak miatt csökkentek a nézőszámok, és a Ferencváros, MTK, Újpest triót leszámítva igen kevesen látogatták a bajnoki meccseket, számos klub ment csődbe. Mivel pedig az 1910-es évek óta nem épült korszerű, új stadion, a válogatott meccseket is kevesebben láthatták, mint a környező országokban. Így történhetett, hogy 1934-ben a Sporthírlap rácsodálkozott, amiért a németeknél és az olaszoknál központi fűtés és mindenféle luxus van az öltözőkben, míg nálunk az általános csak “négy csupasz fal, egy öltözőpad és egy rozoga fogas”. A folyamatos pénzhiány miatt pedig a válogatott vb-részvétele is csak 1938 januárjában, hónapokkal a vb előtt lett biztos, hosszas, nagy sajtóvisszhangot kiváltó viták után. Pedig a focink akkor még tényleg jó is volt, a Horthy-rendszer politikusai viszont nem ismerték még fel a fontosságát, ellentétben Mussolini Olaszországával, amely pár év alatt vált focinagyhatalommá.

Út a döntőig

A Puskásék és Sárosiék ezüstérme közötti különbséget a könyv úgy fogalmazza meg, hogy míg az előbbi döntőt elvesztettük, ‘38-ban ezüstérmet nyertünk. Nem mintha ne lettek volna akkor is elvárások, de mindent összevetve az a magyar válogatott nem volt ott a világ öt legjobb csapata között. Csakhogy a világpolitika új helyzetet teremtett: a legerősebb európai válogatottak közül Ausztria hetekkel a világbajnokság előtt megszűnt létezni, és beolvadt a Német Birodalomba, Spanyolország pedig a polgárháború miatt nem indulhatott. Anglia és Skócia akkor még nem volt hajlandó részt venni a FIFA rendezvényein, a dél-amerikai országok közül pedig Argentína és Uruguay is megsértődött, amiért a világbajnokságot a szövetség ígéretével ellentétben mégis Európában rendezték, és ezért az utazás helyett a duzzogást választották.

Így a kor sztárcsapatai közül csak az olasz, a brazil, a csehszlovák, az osztrákokkal megerősített német és a magyar vett részt a vébén, ahol a kedvező sorsolásnak köszönhetően a magyar csapat a döntőig nem találkozott igazán erős ellenféllel. Holland-India (a mai Indonézia), Svájc és Svédország legyőzése papírforma volt, de ez így is dicséretes fegyvertény, pláne, hogy meglepetések már akkor is voltak. Svájc például a jóval erősebb németek búcsúztatásával vívta ki a lehetőséget, hogy Sárosiékkal játszhasson, a teljesen esélytelennek hitt Kuba kiverte a későbbi magyar válogatottakkal is felálló Romániát, és még az olaszok is csak hosszabbításban kerekedtek felül Norvégián. Ezzel szemben a magyar csapat simán nyerte mindhárom meccsét, összesen tizenhárom gólt szerezve, és a döntőig gond nélkül ment minden.

A könyv egyik fontos megállapítása, hogy a magyar válogatott talán legnagyobb hátránya a vetélytársaival szemben egy tényleg kiemelkedő edző hiánya volt. Pedig a harmincas években a magyar edzők elözönlötték a világot: 1934-ben, az első olasz világbajnoki cím idején a Serie A 18 csapatából 12-nek magyar edzője volt, és akkoriban olyan további sztárcsapatoknál dolgoztak magyarok, mint a Real Madrid, a Barcelona, a Benfica, a Bayern München, a Flamengo, a Botafogo vagy a River Plate. Mégis, a klubokkal szemben másodrendű magyar válogatottnak sosem lett olyan nagy tekintélyű szövetségi kapitánya, mint az osztrák Hugo Meisl vagy az olasz Vittorio Pozzo voltak, akik hosszú évekig, teljhatalmú vezérként irányíthatták csapataikat, míg ezalatt nálunk folyamatosan váltották egymást a kapitányok. 1938-ban dr. Dietz Károly ült a válogatott kispadján, akinek semmilyen edzői múltja nem volt, viszont 1918-19-ben Budapest rendőrfőkapitánya volt, és ő tartóztatta le Kun Bélát. A magyar futballélet egyik kipróbált háttéremberéből lett szövetségi kapitány, és ugyan volt némi futballista múltja is, a zseniális Pozzóval össze sem lehetett hasonlítani. Márpedig a döntőben ő ült a világbajnoki címet védő ellenfél kispadján.

De most akkor miért nem játszott Toldi?

A könyv nem állítja azt, hogy minden kétséget kizáró válasza lenne a rejtélyre, és nyolcvan évvel a történtek után tanúkat sem találhatunk már. Annyi biztos, hogy a svédek elleni elődöntőhöz képest három helyen is változott a magyar kezdő a döntőre: kikerült a védő Korányi, a középfedezet Turay és a csatár Toldi, a helyükön pedig Polgár, Szűcs és Vincze kezdett. A mai napig makacsul tartja magát a legenda, hogy a tankszerű, bivalyerős Toldi azért nem játszhatott, mert az olaszok kérték, hiszen a kellemetlen stílusa veszélyeztethetné a mérkőzés sportszerű jellegét. A könyv is idéz pár visszaemlékezést, melyek azonban eltérnek: egyikük szerint egy, a Szendy Károly, budapesti polgármester kíséretében lévő, ismeretlen férfi (!) közölte ezt a politikai döntést az egész csapattal, más szerint az olaszok küldöttséget menesztettek a magyarok szálláshelyére, és abban követelték Toldi kihagyását, és volt, aki egyenesen azt mondta, el kellett veszítenünk a döntőt, mert szükségünk volt Mussolini barátságára. Ugyanakkor más visszaemlékezések szerint szó sem volt ilyesmiről, míg a csapatot újságíróként kísérő Feleki László visszaemlékezése szerint Dietz egyszerűen a technikás foci híve volt, és sokkal jobban bízott a stílushoz passzoló, de nem kiemelkedő képességű Vincze Jenőben, mint az erőszakos Toldiban, aki szerinte nem volt elég technikás (Feleki szerint viszont az egyik legjobb játékosunk volt).

Feleki azzal azonban egyetértett, hogy a veterán középfedezet, Turay “Suttyó” a döntés miatti tiltakozásként jelentett sérültet, és nem vállalta a játékot, pedig vélhetően egészséges volt, Korányi Lajos esetében pedig ugyancsak több verzió van arról, miszerint ő is lemondta a játékot, vagy Dietz egyszerűen kihagyta “a kirobbanó erőben lévő Polgár” kedvéért. A meccsen aztán pont Polgár Gyula embere, a balszélső Gino Colaussi két gólt is szerzett, és a védő pedig nem igazolta a csapatba állítása szükségességét. Colaussin kívül a középcsatár Silvio Piola is kétszer talált be, míg a másik oldalon Sárosi és Titkos Pál volt eredményes, egy olyan mérkőzésen, ahol az olaszok győzelmének jogosságához nemigen fért kétség, szinte mindenben felülmúlták a tartalékos magyar csapatot.

A kérdés csak az lehet, Toldiékkal mennyiben lett volna más a helyzet? A Nemzeti Sport másnapi beszámolója szerint nem sokban:

Az olasz csapat – ahogy ma játszott – verhetetlen. Valóban megérdemli a világbajnoki címet, mert a világ legjobb tizenegye. Semleges pályán a legjobb angol válogatott is aligha győzhette volna le. Az olaszok taktikája tökéletes. Pompásan fedeznek a védőik és ami a legfontosabb, remek a stratégiájuk: gyorsan és tökéletesen tudják erejüket, a számbeli túlsúlyt odacsoportosítani, ahol erre a legnagyobb szükség van. Pompásan mennek át a védekezésből a támadásba. Ezt ma a világ egyetlen futballnemzete sem tudja utánuk csinálni.

A beszámoló szerint “a magyar csapat taktikában is az olasz mögött maradt”, és nagyjából megtette, amit ebben az összeállításban tehetett. Az valószínűsíthető, hogy a legjobb összeállításában a magyar csapat sokkal nagyobb harcra késztette volna az olaszokat, ám a két kapitány közötti különbség akkor is megmaradt volna. A közvélemény is így vélekedett, és egyértelműen Dietz lett a bűnbak az elveszített döntőért: a csapatot a Keleti pályaudvaron váró több ezres tömeg ünneplés helyett tüntetett a kapitány ellen (ebben jókora szerepe lehetett annak, hogy a kihagyott három játékos közül Toldi és Korányi is az FTC játékosa volt, az akkor épp hungáriás Turay pedig korábban szintén fradista volt).

Italy's national soccer team poses with the World Cup trophy after beating Hungary 4-2 in the World Cup final, 19 June 1938 in Colombes, in the suburbs of Paris.(Standing from L : Amadeo Biavati (4th L), coach Vittorio Pozzo holding the trophy, Silvio Piola, Giovanni Ferrari, Gino Colaussi; first row, from L : Ugo Locatelli, Giuseppe Meazza, Alfredo Foni, Pietro Serantoni, Aldo Olivieri, Pietro Rava and Michele Andreolo) / AFP PHOTO / STAFF
A nyertes olasz csapat
Fotó: AFP

Az ezüstcsapat öröksége

Dietz nem mondott le, de ezt nemsokára alighanem megbánta, mert a válogatott példátlanul rossz sorozatot kezdve hét mérkőzésen is nyeretlen maradt, végül 1939 nyarán távozott. További sorsában benne az egész múlt századi nyomorult történelmünk: a megszálló németek Károlyi Mihály egykori rendőrkapitányaként gyanús elemnek tartották (pláne, hogy az általuk elfogott embereket igyekezett menteni ügyvédként), ezért Sopronkőhida érintésével Dachauba hurcolták. Életben maradt, hogy aztán az ötvenes években kitelepítsék, kizárják az ügyvédi kamarából, és segédmunkásként dolgozzon, majd egy baleset után kegyesen visszaengedték Budapestre, ahol a lányáék lakásában lakhatott – hiszen az övét már elkobozták. Végül 84 évesen hunyt el 1969-ben.

Dietz Károly egyébként edzőként sem maradt le semmiről: a soron következő két világbajnokság elmaradt a háború miatt, és 1945 után a párizsi döntő magyar résztvevőinek többsége külföldre távozott, a hivatalos magyar sportvezetés pedig igyekezett kitörölni a háború előtti futballsikereket a köztudatból. Az egykor virágzó, a Monarchiában gyökerező polgári-kávéházi, pesti futballközeg erejét jelzi azonban, hogy ebből a futballkultúrából további világklasszis játékosok egész sora nőtt ki a háború után is. Bár csaknem egy egész generáció vákuumba került a nagypolitika miatt, hiszen még az 1950-es vébén sem vehettünk részt, így a Sárosiék és Puskásék közötti nemzedék számos nagy játékosa sosem játszhatott világbajnokságon, Deák Ferenctől Nyers Istvánon át Rudas Ferencig, nem beszélve a koncepciós perben kivégzett Szűcs Sándorról. És ez a közeg alapozta meg az Aranycsapatot is, melynek tagjai még a régi rendszerben kezdtek el futballozni, ám a futball propagandaerejét a szocialista Magyarország – Horthyékkal ellentétben – már felismerte, de azt a történetet jól ismerjük. Az első ezüstérem sztorija kevésbé közismert, de ez a könyv sokat segíthet abban, hogy a magyar futball “organikus, egybefüggő fejlődéstörténetét” a maga egységében ismerhessük meg. Ha már a jelenéről inkább jobb nem is beszélni.

Dénes Tamás, Szegedi Péter: Az 1938-as magyar vb-ezüst – …és ami mögötte van, 2018, 416 oldal. Kanári könyvek, Akadémiai kiadó.

Kiemelt képünkön: Giuseppe Meazza és Sárosi György fog kezet a mecs előtt. Fotó: AFP

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.