Nem a videobíró teszi tönkre a focit, hanem azok, akik gyávák használni

Az idei világbajnokság eddigi legnagyobb sztárja egyértelműen a VAR, vagyis a videobíró-rendszer. Bár még sok van a végéig, hiszen előttünk van jó pár csoportmeccs, plusz a teljes egyenes kieséses szakasz, de az már most biztosnak látszik, hogy az oroszországi vébé tényleg mindenkinek arról marad emlékezetes, hogy hogyan döntött el meccseket a rideg, érzelemmentes technológia.

Pedig igazság szerint ennél jobban nem is csaphatnánk be magunkat.

A videobíró bevezetésétől a futballvilág azt várta, hogy kitöröljék a futballból a rossz bírói döntéseket. A technológia és az alkalmazás módszertana már adott volt, hiszen például az amerikai profi fociligában, az NFL-ben már réges régen használják, méghozzá nagy sikerrel. És ez még akkor is példamutató, ha a két sportágat nagyon nehezen lehet összehasonlítani egymással.

Nagy különbség még, hogy míg a videobíró a tengerentúlon szerves része lett az amerikai focinak, addig mi látszólag egyelőre nem találjuk a helyét a labdarúgásban. De nemcsak mi, nézők, de még a játékosok, sőt, ami ennél is fontosabb: maguk a játékvezetők sem.

A világbajnokság meccsein többször előfordult, hogy a bírók nem akartak, vagy nem mertek hinni a rendszernek. A sporik ezekben az esetekben sokszor úgy oldották fel a feszült helyzetet, hogy teljesen más döntést hoztak, mint ami indokolt lett volna. A legjobb példa erre Jerome Boateng szabálytalan becsúszása Svédország ellen. Az eset után Szymon Marciniak továbbot intett, sőt, még a videobíró sem nézte vissza az esetet.

A lengyel játékvezető és a központban ülő videobíró cinkossága tökéletes motívuma a félelemnek.

A félelem persze természetes dolog, még akkor is, ha focibíró az ember. Elképesztő tétje van egy-egy döntésnek, hihetetlen felelősség nyugszik a világbajnokságon tevékenykedő játékvezetők vállán. Kinek ne villanna át az agyán, hogy mi lesz, ha ebben a helyzetben kiszórom Boatenget és ezzel gyakorlatilag kiejtem a németeket?

A másik hasonló eset a Nigéria–Argentína találkozón történt, ahol Cüneyt Çakır több esetben sem volt hajlandó az argentinok ellen fújni. A török minimum egy tizenhatoson belüli kezezést és egy fejberúgást nézett el, de sok apró szabálytalanságnál is továbbot intett. Çakır ezekkel a tévedésekkel gyakorlatilag Oroszorszában tartotta a dél-amerikaikat, ez pedig súlyos kérdést vet fel.Ha a videobíró azért van, hogy ne legyenek kétes kérdések, akkor miért lehet, hogy az idei vébé egyik legnagyobb vitáját pont a kétes helyzetek adják?A válasz talán az lehet, hogy a hiba nem a rendszerben, hanem az emberben, vagy talán ami még szomorúbb: felfogásban lehet.

Gondolatban utazzunk vissza 2004-be, Gelsenkirchenbe, a Schalke stadionjába, ahol május 26-án a Bajnokok Ligája döntőjét játszották. Az a döntő kétségtelenül bevonult a focitörténelembe, de nem azzal, hogy melyik szupersztár szerezte a mindent eldöntő győztest gólt, vagy hogy a csereként beálló játékos végül az utolsó pillanatban mentett a gólvonalról. Ez a finálé arról lett híres, hogy két kiscsapat játszotta, méghozzá egymás ellen. A 2004-es év úgy vonult be a BL történetébe, hogy a Porto úgy nyert BL-trófeát, hogy a finaáléban az AS Monacót kellett legyőznie.És hogy miért gondolja így szinte mindenki? Hát mert a rendszer, pontosabban a fociipar úgy működik a legjobban, ha a sztárok, ha Ronaldók és Messik játszák a döntőt, és ez nincs másképp a vb-n sem.

Hangozzon bármilyen nevetségesen naívul: a legnagyobb baj a foci szempontjából akkor lesz, ha bebizonyosodik, hogy tényleg a nézettség és a nívó miatt nem merik kiejteni a nagycsapatokat a játékvezetők.

Ha valamitől, akkor ettől lehet vége a focinak, nem a videobírótól.

Nyitókép: Robbie Jay Barratt – AMA/Getty Images