Történelmi eredménnyel indult a 21. labdarúgó-világbajnokság, 1966 óta rendeznek megnyitóval egybekötött mecset a torna első napján, és korábban egyetlen csapat sem tudott öt gólt szerezni.
A szaúdiak torkán lenyomott öt gombóc egyben egy fricska is volt a házigazdát már előre leírók számára, bár nem állunk messze az igazságtól, ha azt írjuk, az orosz kiütés sokkal inkább köszönhető az arab csapat szerény képességének.
Mivel előzetesen nem nagyon tudtuk, mit is várjunk a pályán a harminckettes mezőny két leghátrébb rangsorolt válogatottjától, inkább arra voltunk kíváncsiak, milyen lesz az atmoszféra, mennyire engedik el magukat a Moszkvában napok óta tartó bulizásból eddig többnyire kimaradó oroszok.
Az elején a helyi drukkerek is úgy kezdtek, mint a csapat, ha egy orosz játékos 30 méterre megközelítette a szaúdi kaput, már mindenki pattant föl a helyéről, és hatalmas morajlás futott végig a stadionon. Aztán a vezetőgól után erősen visszavettek a szurkolók, így fordulhatott elő, hogy a 78 ezer néző között jelentős számban feltűnő mexikóiak szót kértek, és nekiálltak saját csapatukat éltetni.
kicsit olyan érzés volt, mint néhány éve a Sziget-fesztiválon, amikor az Iron Maiden koncert alatt a tömeg közepén simán lehetett ordibálás nélkül beszélgetni, pedig az ember azt várta volna, hogy a Bruce Dickinsonéktól érkező hangerő letépi az arcát.
A himnusz alatt még az oroszok voltak hangosabbak
Mivel sem a pályán történtek, sem a szurkolók produkciója miatt nem kellett kapkodnunk a fejünket, beszédbe elegyedtünk a mellettünk ülő nézővel, akinek orosz sál volt a nyakában, viszont látszólag a szaúdiakkal szimpatizált, mivel bosszankodott az elrontott támadásoknál, és együtt énekelte a mexikóiakkal a dalukat, még jobban összezavarva minket.
„Ezek az oroszok nem szurkolnak valami fantáziadúsan, néha rázendítenek a Rasszija, Rasszija rigmusra, és ennyi. Igaz, nálunk sem valami nagy a kínálat, van az a dalunk, amiben Pelét éltetjük az ezer gólja miatt, és Maradonát piszkáljuk a drogozással, ami számomra kicsit ciki is, mert minek foglalkozunk az argentinokkal, ha nem velük játszunk?” – reagált a nyitómeccs lelátói nihiljére Eduardo, aki egyébként az O Globo nevű brazil lap újságírója.
Kevés hálásabb van annál, mint egy brazillal a fociról beszélgetni, árad belőlük, hogy milyen fontos számukra, már Bill Shankly, a Liverpool legendás menedzsere is megmondta, hogy a futball nem élet-halál kérdése, sokkal több annál, és a brazilok nagyjából így is fogják fel.
„A Botafogo a kedvenc csapatom, ez a klub adta a brazil foci legnagyobb alakját. Kitalálod? Na jó, segítek, Garrincha az.
Gondolj bele, micsoda történet az övé, az egyik lába hat centivel rövidebb volt, mint a másik, mégis úgy cselezett, mint az álom, két világbajnokságot nyert, és a másodikon Pelé sérülése után egyértelműen ő vitte a hátán a csapatot.
Nyilván nem lehet vele kapcsolatban elhallgatni, hogy miközben a pályán zseni volt, a magánélete tele volt botrányokkal, és nem bírt az alkoholizmussal, amely a halálát is okozta, de akkor is, ő a példa arra, hogy nem kell Pelé vagy LeBron James-szintű tökéletes atlétának lenned ahhoz, hogy hatalmas karriert fussál be” – magyarázta egy szuszra Eduardo.
Közben a közönség hullámozni kezdett, ez általában annak a jele, hogy a szurkolók némi szórakozásra vágynak, mert a pályán történtek nem kötik le őket eléggé, Eduardónak persze erről is van egy sztorija, azt mondja, a legenda szerint az első hullámzást akkor jegyezték fel, amikor a Garrinchával felálló Botafogo Mexikóban játszott, és a klasszis annyira elvarázsolta a közönséget, hogy az emberek úgy érezték, reagálniuk kell rá.
Garrincháról egyébként stadiont neveztek el Brazíliában, a négy évvel ezelőtti vébére felhúzott aréna Brazíliavárosban található, 73 ezer férőhelyes és 500 millió dollárba került,
„Ha focivébét akarsz rendezni, akkor Brazília a tökéletes választás, hiszen a folyamatos jó hangulat garantált, mivel mindenki tudja rólunk, hogy imádjuk ezt a játékot. Ennek ellenére a hazai rendezésű vébé finoman szólva is felemás megítélésű volt, egy hatalmas buli volt az egész, de közben rengeteg pénzt elvitt, itt van például a Garrincha-stadion amely kihasználatlanul áll. De ahogy olvasom, az oroszoknál is van olyan stadion, amelyikre hasonló sors vár”.
Az argentin bíró lefújja az első félidőt, lehet egyet szusszanni, büfézni, a kispadok mögötti részen ülők nagyon szomjasak lehettek, mert másodpercek alatt kiürül, és csak a második félidő tizedik percében szállingóznak vissza oda a nézők.
És a magyar válogatott mikor tér vissza a világbajnokságra?
– kezdi a második felvonást egy erős kérdéssel a brazil kolléga, aki tükröt is tart egyben a focinknak, amikor bevallja, egyetlen magyar játékos nevét sem tudná megmondani, pedig Brazíliában az összes nagy európai bajnokság meccsét közvetítik.
Na épp ez a baj, mivel a topligákban hiánycikk a magyar focista, válaszolom neki, mire azt feleli, hogy az apja korábban rengeteget mesélt a mi csapatunkról, amelyet valóságos mítosz lengett körül Brazíliában, de az ő generációjának – 34 éves – teljesen kimaradt az életéből bármilyen magyar focival kapcsolatos élmény.
igen, ők játszottak a Botafogóval is, mondja lelkesen, Puskásék 1957-es túrájának akkoriban is nagy visszhangja volt, egészen addig, míg a magyar szövetség le nem tiltotta a csapatot a további meccsekről.
Azzal viszont hatalmas meglepetést okozok neki, amikor elárulom, hogy az 1995-ben a brazil válogatottal Copa América-döntőt játszó Túlio egy ideig az Újpestben játszott.
Ne! Tényleg? Túlio Maravilha? 11 éves voltam, amikor a Botafogo legutóbb megnyerte az országos bajnokságot, és abban az évben Túlio lett a gólkirály. Jó kis csatár volt, és nagyon ment neki a válogatottban, 15 meccsen 13 gólt szerzett, ez elég jó arány, nem?
A múlt után áttérünk a jelenre, hiszen a brazil válogatott minden tornára favoritként érkezik, ő pedig már nyúl is a jegyzetfüzetemért, hogy felvésse az általa várt kezdőt. A kapuban Alisson, a négy védő Danilo, Thiago Silva, Miranda, Marcelo, előttük Casemiro a szűrő, Paulinho pedig kicsit feljebb játszik, de alapvetően neki is inkább a védekezést kell segítenie. Aztán jön a nagy négyes, Willian, Coutinho, Neymar, valamint a középcsatár, Gabriel Jesús.
„A bal oldalon nagyon jók leszünk, a Marcelo-Neymar kapcsolat sokat ígér, a jobb szélen Danilo várhatóan kevesebbet fog előremenni, ezzel kompenzálva, hogy Marcelo őt ismerve többet lesz fent, mint hátul. Ütős kis csapat ez, minden esélyünk megvan megnyerni a vébét, de van is mit kijavítani, mert a 2014-es elődöntőben a németektől elszenvedett 7-1-es vereség nehezen múló emlék.
Bár én úgy vagyok vele, hogy a válogatott az inkább egy jó móka, az igazi szerelem a Botafogo, amikor kiestünk a bajnokságból, az sokkal rosszabb volt.
A pályán az orosz válogatott közben éppen tesz érte, hogy távolodjon a kieséstől, a punnyadt hangulatot a hajrában két gól rázza fel, de némileg árulkodó jelenség, hogy a helyiek egy része már a 85. percben elindult kifelé, és a végén arra lettünk figyelmesek, hogy a mögöttünk lévő két sorból eltűntek az elején még a himnuszt teli torokból üvöltő drukkerek.
„Ez a győzelem azért jót fog tenni a vébének, hátha az oroszok is kicsit felpörögnek tőle” – vonja le a konklúziót, mi pedig azt tehetjük hozzá, hogy ha nem is rágtuk le a körmünket, és nem is volt hidegrázós a hangulat, a lényeg, hogy láttunk öt gólt, a hátralévő 63 meccsen pedig még jut majd bőven az izgalomból.
