Így hódította meg a focit Putyin és az oligarchái

Bár az orosz elnök tényleg sokkal szívesebben jár hokimeccsekre az orosz focibajnokság hétvégi fordulóinak megtekintése helyett, az biztos, hogy mára már Vlagyimir Putyin is felismerte: hiába a dicső szovjet jégkorongmúlt, a labdarúgás globális térnyerése Oroszországot is elérte és bekebelezte. Mára akkor is a foci a legnépszerűbb az oroszok körében, ha az utóbbi években jelentős klub- vagy válogatott sikereket nem sikerült elérniük. Szemben ráadásul azzal a jégkoronggal, amelyben például 2014-ben is világbajnok lett az orosz válogatott, de gondolhatunk Ovecskin kiemelkedő szereplésére is az NHL-ben.

Az orosz foci fénykora

A profi sportra mint politikai eszközre tekintő Putyin így érthetően a labdarúgásban is nagy potenciált látott. Nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb orosz állami vállalat, a Gazprom vált a szentpétervári Zenit futballklub többségi tulajdonosává 2005-ben. Putyin szülővárosának csapata ugyan nem rendelkezett komoly eredményekkel a múltban, a gázóriás pénzügyi támogatása azonban pillanatok alatt a legtehetősebb orosz klubbá változtatta a Zenitet. A Gazprom pénzén európai szintű játékosokat vásároltak, s a beruházásnak hamarosan meg is lett az eredménye. 2008-ban a Zenit nyerte az UEFA-kupát, ezzel komoly megbecsülést szerezve az orosz klubfutballnak, és nem mellékesen a Gazprom hírnevét is növelték Európában.

Az orosz klubok ekkor kifejezetten jó helyzetben voltak: a CSZKA Moszkvának a milliárdos Jevgenyij Ginyer, míg a fővárosi rivális Szpartak számára a szintén tehetős oligarchának számító Leonyid Fedun biztosította az anyagi hátteret. Arséne Wenger, az Arsenal korábbi edzője a Zenit győzelme után például biztos volt benne, hogy tíz éven belül orosz csapat fogja nyerni a Bajnokok Ligáját. A londoniakat 2018 tavaszán több mint húsz év után elhagyó francia trénernek végül nem lett igaza: talán a gazdasági válság, talán a közel-keleti olajsejkek európai futballban való megjelenése lehetett az oka, mindenesetre a Zenit 2008-as sikerét nem hogy túlszárnyalni, de megközelíteni sem tudta azóta orosz klubcsapat.

Az oroszországi foci-vb rendezésének megpályázásához természetesen Putyin belegyezésére is szükség volt, sőt: 2009 májusában ő maga kérte fel egy televíziós műsorban hivatalosan az akkor még sportminiszter Vitalij Mutkót, hogy készítse el az orosz világbajnokság pályázatát. A nevezést előkészítő bizottságot ezt követően pedig természetesen minden támogatásáról biztosította, több alkalommal is találkozott például Joseph Blatter akkori FIFA-elnökkel, akivel kifejezetten jó viszonyt sikerült kialakítania. Minden bizonnyal ez sem volt elhanyagolható részlet a sikeres orosz pályázat ismeretében.

Az orosz oligarchák új hobbija

Ha Putyint nem is tartják köztudottan a legnagyobb orosz focirajongónak, a Kremlhez közel álló oligarchák közül annál többen hódolnak a labdarúgás iránti szenvedélyüknek. 2003 nyarán az egész világ megismerhette Roman Abramovics nevét, aki a Kreml szürke eminenciásából vált egy csapásra a londoni Chelsea új tulajdonosává. A Putyinnal köztudottan jó barátságot ápoló milliárdos nem sajnálta a pénzt, hogy az akkor angol középcsapatnak számító klubot felemelje. Sztárokat vásárolt, a kispadra pedig az akkor már a Portóval UEFA-kupa és Bajnokok Ligája győztes José Mourinhót ültette le. Bár Abramovics játékospolitikáját (értsd: mindenkit megvásárolt, aki kicsit is megtetszett neki) sokan bírálták, az eredmények nem maradtak el. Az orosz üzletember érkezése óta a londoni kékek ötször nyertek bajnokságot, 2012-ben pedig a Bajnokok Ligájában is diadalmaskodtak.

Abramovics tehát csúcsra járatta a Chelsea-t, igaz, ezt az oroszországi szurkolók cseppet sem nézték jó szemmel. Szerintük egy igazi orosz – milliárdos – patriótának sokkal inkább egy nagy múltú moszkvai klubot, vagy egy válságban lévő csapatot kellett volna anyagilag támogatnia és felemelnie, ahelyett, hogy külföldi csapatba önti számolatlanul a font, vagy éppen eurómilliókat. Abramovics példája mindenesetre ragadós volt, a szintén mérhetetlenül gazdag, üzbég származású Aliser Uszmanov 2007-ben egy másik londoni csapatban, az Arsenalban lett résztulajdonos. Uszmanovról talán már kevésbé negatív az orosz szurkolók véleménye: az egykoron az orosz válogatottat irányító olasz sztáredző, Fabio Capello csillagászati végkielégítését – egészen pontosan 35 millió dollárt – az oligarcha fizette ki, megmentve a magát jócskán túlszámoló szövetséget a biztos anyagi csődtől.

Anglián kívül is találni azért olyan orosz oligarchát, aki a rendszerváltás és a kapitalizmusra való áttérés idején óriási vagyonra tett szert Oroszországban, és ennek egy részét később az európai labdarúgásban költötte el. Dmitrij Ribolovlev annak az AS Monacónak a tulajdonosa, amelyet 2011-ben a hercegi családtól vásárolt meg jelképes összegért (1 euróért), amiért cserébe ígéretet tett, hogy az elkövetkező években százmillió eurót költ a klubra. Ribolovlev kétes üzleti háttere ellenére (többször indult ellene eljárás adócsalás ügyében) az éppen a másodosztályban sínylődő csapatot megmentette az anyagi csődtől, s néhány éven belül bajnokcsapatot csinált a miniállam klubjából. A PSG-hez érkező olajsejkekkel azért még ő sem tudta felvenni a versenyt, de így is a legjobb francia csapatok között maradt a Monaco (a legutóbbi szezonban 13 ponttal lemaradva zárt a második helyen a párizsiak mögött).

Ribolovlev vagy Abramovics esetéhez képest már kevésbé számít sikertörténetnek a dagesztáni Anzsi Mahacskala és a tulajdonos Szulejman Kerimov ügye. Az 1991-ben alapított klubot Kerimov 2011-ben vásárolta meg, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy bajnokesélyes és európaikupa-induló csapatot épít az észak-kaukázusi városban néhány év alatt. Kerimov saját vagyonából újította fel az Anzsi düledező stadionját, eurómilliókért érkezett a klubhoz Roberto Carlos, Samuel Eto’o és persze a PSV-től az ekkor csúcsformában játszó Dzsudzsák Balázs. A még orosz viszonylatokhoz képest is igencsak szürreális helyzetet jól mutatja, hogy a kameruni Eto’o az Anzsinál kapott fizetésével akkor a világ legjobban kereső labdarúgójává vált – mindezt Oroszország egyik legelmaradottabb, néhány évvel korábban még háborús övezetnek számító térségében. Szintén beszédes, hogy a csapat tagjai Mahacskala helyett a csaknem kétezer kilométerre lévő Moszkvában éltek és edzettek, csak a „hazai” meccsek alkalmával repültek a dagesztáni városba.

Bár a levitézlett külföldi sztárokból és orosz válogatott játékosokból összerakott csapat eleinte jól szerepelt, Kerimov egy idő után mégis úgy döntött, nem szponzorálja tovább a klubot, s egyszerűen kiszállt belőle. A milliárdos támogatása nélkül persze tarthatatlanok voltak a jócskán túlfizetett játékosok, nagy részük rövid időn belül eligazolt, az Anzsi pedig hamarosan az orosz másodosztályban találta magát.

Kerimov példája is jól mutatja, hogy a labdarúgásba invesztálni nem éppen kifizetődő üzletág. A nyugaton terjeszkedő orosz oligarchák azért mégis meg tudták tartani az érdekeltségeiket, ami persze nem jelenti azt, hogy nyereséges lenne számukra a nagy klubcsapatok szponzorálása. Egy komoly európai csapat – mint például Abramovics számára a Chelsea – sokkal inkább üzleti befektetés olyan szempontból, hogy a klub felvásárlásával az új tulajdonos tulajdonképpen jegyet vált a brit, és egyben az európai üzleti elit vérkeringésébe is. A londoni csapat otthonául szolgáló Stamford Bridge-en Abramovics minden bizonnyal olyan vendégeket fogadhat a stadion VIP részlegében, akik talán képesek ellensúlyozni a sztárjátékosokra költött milliókat. Mindamellett pedig az sem véletlen, hogy a legnagyobb orosz milliárdosok – még ha a Kremlhez hű pártfogókként is vannak elkönyvelve – külföldön találnak maguknak új hobbit és állandó lakhelyet. Putyin szimpátiája ugyanis múlandó, aki az egyik pillanatban hűséges csatlós, a másik pillanatban könnyen válhat ellenséggé, és ezt Abramovicsék is nagyon jól tudják.

Orosz esélyek: cél a továbbjutás

„Hol van már a 2008-as Európa-bajnoki bronzérem, Arsavin, Pavljucsenko és a többiek?” – sóhajthat fel az ábrándozó orosz szurkoló, ha reálisan értékeli a jelenkori orosz válogatott esélyeit. A FIFA rangsorolása szerint a világbajnokságon résztvevő 32 válogatott közül a házigazda Oroszország a leggyengébb csapatok közé tartozik, ilyen gyengén még talán sosem rangsorolták a vendéglátók válogatottját. A „Szbornaja” ráadásul nincs is túl jó formában, a szövetségi kapitány Sztanyiszlav Csercseszov láthatóan nem találja a megfelelő formációt, ami persze a játékon is meglátszik: az orosz válogatott idén még nem nyert meccset, az elmúlt hét meccsén három döntetlen született, négyszer pedig vesztesen hagyta el a pályát. A lehangoló statisztikán az sem sokat segít, hogy a világbajnokságot megelőzően olyan csapatok ellen játszottak felkészülési mérkőzéseket, mint Argentína (0-1), Spanyolország (3-3), Brazília (0-3), vagy éppen Franciaország (1-3).

Bár a házigazdák papíron viszonylag könnyű csoportot kaptak (sorrendben Szaúd-Arábiával, Egyiptommal valamint Uruguayjal fognak találkozni), nagy valószínűséggel így sem lesz egyszerű dolguk, ha nem szeretnének csalódást okozni a hazai publikumnak. Látva az elmúlt időszak eredményeit, az Orosz Labdarúgó-szövetség előzetesen aligha támaszthatott túlzott elvárásokat, mondhatni a minimumot várják a csapattól, azaz a csoportból való továbbjutást. Minden más csak hab lenne a tortán a szakértők és talán a tíz évvel ezelőtti szép emlékeket felidéző szurkolók számára is: ha bejutnak a legjobb tizenhat közé, akkor a B csoport továbbjutóinak egyikével játszanak, amely nagy valószínűséggel Spanyolország és Portugália közül kerülhet majd ki.

Kiemelt kép:  Alexey Druzhinin /AFP