Hírek
2 Jun 1978:  Argentina players celebrate as they score a goal during the FIFA World Cup Finals match against Hungary played at the Estadio Monumental, in Buenos Aires, Argentina. Argentina won the match 2-1.  Mandatory Credit: Allsport/Hulton

Tényleg a világ igazságtalansága történt velünk 1978-ban?

Inkei Bence
Inkei Bence

rovatvezető. 2018. 06. 07. 15:01

Negyven éve traumatikus emlékű meccsel kezdtük az argentínai világbajnokságot, a házigazdák elleni 2-1-es vereség azóta is kitüntetett helyen szerepel az elcsalt meccsek hosszú sorában. A meccs egy ideje teljes egészében megnézhető a YouTube-on, mi pedig meg is néztük. Tényleg Garrido játékvezető vert meg bennünket? Hol hibázott a magyar vezetés? És hogy büntette meg a sors az argentinokat?

Június 2. a magyar futballszurkolóknak traumatikus évforduló: nincs év, hogy ne idéznénk fel újra és újra az irapuatói hat-nullás vereséget, amely érthetően akkora sokk volt mindenkinek, hogy még a fiatalabb generáció számára is fogalom lett.

32 éve ezen a napon megsemmisült a válogatott és a magyar futball
A 0-6 még sokáig fájó emlék marad. Vagy örüljünk annak, hogy akkor legalább kint voltunk a vébén?

Olyannyira, hogy el is homályosított egy másik traumát, ami ugyanezen a napon történt, csak nyolc évvel korábban: 1978-ban kaptunk ki 2-1-re a házigazdáktól az argentínai focivébén, a magyar válogatott első csoportmeccsén.

Az a meccs azóta is úgy él a köztudatban, mint a világ igazságtalansága, ahol a hazaiak felháborító hátszelet kaptak a bírótól, az argentinok büntetlenül rugdoshatták az egész meccsen a mieinket, különösen Törőcsik Andrást, akit viszont a játékvezető az első törlesztéséért kiállított, majd utánaküldte Nyilasi Tibort is.

A YouTube-on most is olvashatók olyan kommentek, miszerint ez „az évszázad legnyilvánvalóbb elcsalt meccse”, és ezt, hogy csalás történt, nagyjából tényként kezeli mindenki, még ha nem is látta a meccset, a portugál Garridó játékvezetőnek pedig a pokol külön bugyrában a helye, együtt a Tichy szabályos gólját érvénytelenítő szovjet Latisevvel (1962), meg a Puskás gólját meg nem adó angol Linggel (1954).

A csalás narratíváját erősíti, hogy ez a világbajnokság tényleg minden volt, csak tiszta nem: az argentin katonai junta mindent elkövetett, hogy egy vébégyőzelemmel erősítse meg a hatalmát, és ma már konkrétan tudjuk, hogy az argentinok Peru elleni hat-nullás győzelme bunda volt. Abban viszont, hogy az elcsalt meccsből valódi legenda lehetett, az is közrejátszott, hogy ellentétben a ‘86-os magyar-szovjettel (0-6), erről a meccsről nem maradtak még fenn videófelvételek. Míg az utóbbi meccsről több felvétel is keringett már az internet hajnalán is, addig a magyar-argentint évtizedekig nem láthatta senki teljes egészében, csak az utóbbi években lehetett újra elcsípni valamelyik műholdas sportcsatornán.

Sőt, az MLSZ tévé jóvoltából már lassan két éve a YouTube-on is fent van a teljes 90 perc, csak nem az eredeti közvetítéssel, hanem Borbély Zoltán, Lakat T. Károly és a meccsen gólt is szerző Csapó Károly kommentárjával. Bárki megnézheti, és eldöntheti, tényleg a világ igazságtalansága történt-e június 2-án a River Plate stadionjában, vagy átszínezte a valóságot a kollektív emlékezet?

Az előzmények

A magyar válogatott 12 év után jutott ki újra világbajnokságra: Baróti Lajos csapata a szovjetek és a görögök megelőzésével szerzett jogot az interkontinentális pótselejtezőre, amin valósággal legázolták Bolíviát, és máris ott volt a csapat Argentínában. Ez már önmagában nagy eredmény volt, de tényleg lehetett reménykedni, hogy ott sem fogunk leszerepelni, hiszen jó volt a csapat, és Törőcsik András illetve Nyilasi Tibor személyében két olyan fiatal futballistánk is volt, akiktől azt várták, Albert, Bene, Farkas és a többiek méltó utódai lehetnek.

Más kérdés aztán, hogy a reményeink jócskán megcsappantak, amikor Joao Havelange FIFA-elnök unokája, Ricardo a legnehezebb csoportba sorsolt bennünket, együtt a házigazda argentinokkal, a hagyományosan világbajnoki esélyes olaszokkal, és a feljövőben lévő franciákkal, akiknél már játszott egy bizonyos Michel Platini is.

Persze, ha minden összejön, még így se lett volna törvényszerű, hogy a magyar válogatott legyen a csoport pofozógépe, de a fociszövetség dilettáns funkcionáriusai elég sokat tettek azért, hogy így legyen. Kezdődött minden a felkészüléssel: egy hónapra edzőtáborba zárták a játékosokat, nem kötöttek le előkészületi meccseket arra az időre, leszámítva egy műfüvön játszott bemutató mérkőzést, amin megsérült a csapat balszélsője, Várady Béla, aki végül elutazott ugyan Argentínába, ott viszont egy percet sem játszhatott. Egy rendes meccs azért volt: Londonban a vébéről éppen csak lemaradó, bizonyítási vágytól égő angol válogatott agyonverte az amúgy is meccshiányos magyarokat, de az igazi katasztrófa nem is ez volt, hanem a hírhedt áruházi lopásos ügy.

Az újpesti játékosok feleségei ugyanis IBUSZ-úttal a csapat után utaztak, ami már eleve feszültséget szült, hiszen a csapatvezetés nem engedélyezte a hozzátartozók jelenlétét, de Törőcsik barátnőjét és Fazekas László feleségét ráadásul áruházi lopáson kapták, és rendőrségi ügy lett a dologból, Fazekas pedig kénytelen volt lemondani a csapatkapitányságról. Utódnak adta volna magát Pintér Sándor, ám az MLSZ elnöke, Kutas István nyomására Baróti végül Kereki Zoltánt jelölte ki – ezzel egyrészt sikerült alaposan megbántani Pintért, másrészt Kerekiről évtizedekkel később az derült ki, hogy jelentéseket írt az állambiztonságnak, noha terhelő információt senkiről nem mondott. Arról viszont Kereki is írt, ami a játékosokat a legjobban foglalkoztatta: a csapat a kijutásért nem kapta meg azt a prémiumot, amivel hitegették őket, és a vébé előtt sem volt megfelelően tisztázva, milyen anyagi juttatásért játszanak. Ha ezeket mind összeadjuk, látható, hogy az előjelek nagyon nem voltak kedvezőek.

A mérkőzés

Az áruházi lopási ügy következménye volt, hogy Fazekas még a kezdőcsapatból is kikerült, amelyből a sérült Várady is hiányzott. A helyükre Baróti Csapót és Nagy Lászlót állította, ami egy defenzívebb felállást eredményezett: Törőcsik lett az egyetlen valódi csatár, Csapó és Nagy kicsit hátrébb játszottak, mögöttük pedig maradt a három középpályás (Nyilasi, Pintér és Zombori), illetve a négy védő (Török, Kocsis I., Kereki és Tóth József), a kapuban Gujdárral. Csapó a 10. percben egy lesipuskás góllal csendesítette el a 70 ezer nézőt, Luque azonban öt perccel később egyenlített, miután Gujdár kiejtett egy szabadrúgást. A magyar csapat sokáig jól tartotta magát, noha Törököt sérülés miatt le kellett cserélni a szünetben (a helyére Martos állt be), ám a 83. percben Bertoni egy védelmi hibát kihasználva megszerezte az argentinok győztes gólját. Az igazi baj azonban az volt, hogy a hátralévő hét percben két kulcsjátékosát is elvesztette a válogatottunk: előbb Törőcsik unta meg, hogy a védők folyamatosan faragták, és törlesztésért kiállították, őt pedig nem sokkal később Nyilasi is követte egy durvaság után. Hiába volt még hátra két meccs, a teljesen szétesett magyar csapatot az olaszok és a franciák is simán, egyaránt 3-1-re verték, mi pedig csoportutolsóként utazhattunk haza.

Mielőtt magára a meccs felvételére rátérnénk, idekívánkozik egy idézet Egressy Zoltán írótól, a Lila csík, fehér csík című, személyes emlékeken alapuló Törőcsik-portréjából. A Dózsa-szurkoló Egressy gyerekként látta a meccset, és évtizedekig aktívan gyűlölte a meccset elcsaló Garridót, mígnem pár éve újra megnézhette az egészet:

Mindazonáltal valamivel óvatosabban gyaláznám mostanság már, mint akkoriban, megnéztem nemrégiben a teljes meccset, eredeti közvetítésben, spanyol kommentátorral, ebben a verzióban egy bizonyos Toroszics játszott nálunk kilencessel, és pályára lépett többek között Nagi is, összességében azt mondhatom, hogy reálisan nézve balszerencsés vereséget szenvedtünk, de kicsit tényleg jobb volt az ellenfél, lehetett volna bármi, ez igaz, azt azonban érdemes leszögezni, hogy Pintért simán ki lehetett volna állítani, Nyilasit többször is, a végén nem játszottunk szimpatikusan, semmit nem értékelnék át, de ezek tények, „Toroszics”-ot nem rúgták fel annyiszor, ahogy emlékszünk, nem egészen úgy volt, ahogy él bennünk, odáig merészkednék, hogy Garrido talán nem is csalt, egyszerűen csak félt, semmi jelentősége nincs, nem fog kiderülni soha.

De egyelőre hagyjuk Garridót, és beszéljünk magáról a játékról. A meccs felvétele alapján az első félidővel majdhogynem teljesen elégedettek lehetünk: az argentinok többet támadnak ugyan, de kevés igazi helyzetük adódik, a gólt is kapushibából szerzik, igaz, Gujdárnak volt nagy védése is, amire persze már senki nem emlékszik. A mieink – az utóbbi húsz-harminc év magyar válogatottain felnőtt szemnek szokatlanul – kifejezetten jól játszanak, szó sincs róla, hogy feltörné a hátunkat a háló, veszélyesek az ellenakciók, az egyikből pedig gólt is szerzünk. A magyar védekezés láthatóan jól meg van szervezve, az argentinok meddő mezőnyfölénye leginkább távoli lövéseket eredményez. A két szélsőhátvéd (különösen a jobbhátvéd Török) sokat jön fel a támadásokkal, a középpályán pedig Pintér és Zombori emberfelettit dolgozik, rengeteg labdát szereznek és a támadásokat is szervezik, mint ahogy Csapó és Nagy is hasznosan játszanak. Nyilasi az egyetlen, aki kevesebbet mutat, elég hamar kap egy sárga lapot is, de a félidő végére mintha ő is magára találna, míg Törőcsik egyedül is leköt két-három védőt – az azért túlzás, hogy élete meccsét játszaná, de minden megmozdulásából látszik, hogy fantasztikus játékos. A döntetlenre abszolút rászolgáltunk az első félidő alapján.

Itt kell megjegyezni, hogy szemben sok, régi meccsel, ami lassított felvételnek és egy másik sportágnak tűnik a maihoz képest, a borzas frizurákat, a Tiszai Vegyikombinát hirdetését és a hazaadást megfogó kapusokat leszámítva kevés utal rá, hogy ez egy 40 évvel ezelőtti meccs. Az argentinok iszonyatos tempót diktálnak, mindkét csapat aránylag gyorsan igyekszik játszani, viszont láthatóan feszült a hangulat már az elején is, noha azt még a magyar szakkommentátorok is elismerik, hogy az első félidőben Törőcsiket sem rúgják szét a hazai védők: az általunk megkérdezett szakmai segítség szerint egyetlen kirívó durvaság történt csak, amikor a 40. percben Luis Galván magasra emelt lábbal mellbe rúgja Törőcsiket. Ezért a piros sem lett volna túlzás, de majd később látni fogjuk, nem ez volt az egyetlen elmaradt kiállítás a meccsen.

A második félidő egy kényszerű cserével kezdődött, de Martos gond nélkül szállt be, ugyanúgy jobbhátvédet játszott, mint Török, szerkezeti átalakításra nem volt szükség. Látható azonban, hogy ha nem is tervszerűen – Csapó szerint Baróti nyerni akart -, de kissé hátrébb húzódik a csapat, kevesebb erő marad a támadásokra, és becsúszik néhány pontatlanság (Törőcsik is egyre többet marad egyedül) és szabálytalanság. Mert hogy nem kell félteni a mieinket sem: amint Kempes, Ardiles vagy valaki más képes csinálni egy cselt, egyből többen is körülveszik, és ha kell, buktatják. Kifejezetten taktikusan játszunk, az argentinok továbbra is csak távolról és szabadrúgásokból veszélyeztetnek, Gujdárnak ismét csak egyszer kell bravúrral védenie, igazi ziccerük nincs is, míg Nagy László szerezhetne gólt (még ha az nem is az az ajtó-ablak helyzet, amelynek megmaradt a köztudatban). Egyáltalán, ez az argentin csapat még messze van a csúcsformájától: Ardiles és Houseman sokat hibáznak, Kempesről pedig ember meg nem mondaná, hogy ő lesz a vébé gólkirálya. Mégis az utolsó negyedórára fordulva állandósul az argentinok fölénye, nálunk csak pillanatokra van a labda, és hiába nincsenek helyzeteik, mégsem lehet a játék képét látva meglepő, hogy csak begyötörnek egy gólt a hazaiak a végén. Ettől persze még bosszantó.

A felvétel alapján egyszerűen felőrölték a mieinket, ami nem is csoda, hiszen a már akkor is langyos NB I-ben közel sem játszottak ilyen intenzitású meccseket. Ne feledjük, hogy ez már a Miért beteg a magyar futball?, a legendás bundameccsek meg a Lötyögés a semmibe időszaka, külföldre pedig csak a vb után mehettek először a legjobbjaink légióskodni. A nem túl látványosan játszó, de kifogástalan erőnlétű argentinok ellen szerencsével így is meglehetett volna az egyik pont, de nem így történt. Az igazi tragédia nem is a vereség ténye volt, hanem ami a második gól után következett: a csapat teljesen összezuhant, és nem, hogy az egyenlítésre nem volt esélye, de láthatóan felmondták a mieink idegei a szolgálatot. Ekkor jött a két piros lap, és ekkor jegyezte meg egy ország egy életre Garrido nevét.

Joggal lett-e közellenség Garrido?

Na de tényleg egy mocskos csaló volt a portugál bíró? Említettük már korábban, hogy a vitás helyzetekhez kértünk némi szakmai segítséget, és ez alapján – meg a saját véleményünk szerint is – Garrido nem feltétlenül csalt, inkább csak botrányosan rosszul vezette a meccset, és mindkét fél rovására hatalmasakat tévedett, még ha az argentinok ebből jobban is jöttek ki, de hát ki látott már focivébén a házigazda ellen fújó bírót? Nézzük a vitás eseteket: az első félidőben már említettük Galván elmaradt pirosát, de ezen kívül más nagy hibája nem volt Garridónak, ha csak azt nem vesszük annak, hogy teljesen érthetetlen módon 15 másodperccel a rendes játékidő lejárta előtt (!) lefújta az első félidőt.

A második félidőben viszont ő lett az egyik főszereplő. Számos szabálytalanságot hagyott megtorlatlanul, és tény, hogy egyáltalán nem akadályozta az argentinokat abban, hogy kitüntetett figyelemben részesítsék Törőcsiket. Utóbbit ráadásul kétszer is sárga lapot érően állították meg: egyszer a 62., egyszer pedig a 68.percben, a lap viszont mindkétszer elmaradt. Baróti később azt nyilatkozta, 18-szor rúgták fel Törőcsiket, ez a meccset látva azért nem kis túlzásnak tűnik. Egyáltalán, mintha ezt a meccset túlnőtte volna a híre: annyit hallhattunk-olvashattunk erről, hogy joggal számítanánk egy szabályos vágóhídra és a koreai vébét is megszégyenítő csalássorozatra, de aki látta már párszor Sergio Ramost vagy Pepét játszani, az nem igazán fogja érteni, mi ez a felhajtás.

Pláne, hogy mi sem szólhattunk volna egy szót sem, ha 1-1-nél kiállítja a végig szokatlanul idegesen futballozó Nyilasit, akinek még az első félidőből volt már egy sárgája, az 51. percben pedig megúszta a másodikat. Ugyanő másodpercekkel Törőcsik kiállítása előtt már pirosat kaphatott volna, amikor úgy elgázolja Alonsót, hogy annak mintha el is eredne az orra vére. És a végén Pintérnél is elszakad a cérna, mégis megúszta kiállítás nélkül. A két tényleges kiállítást viszont már nehéz vitatni, még ha a már szintén sárga lapos Törőcsik taposása nem is látszik jól, rendes lassítás híján, csak a mozdulat, Nyilasié viszont egyértelmű.

Az is a Garrido-legendárium része, hogy a második argentin gól szabálytalan lett volna, de ezt semmi nem támasztja alá: hiába emleget a 38 évvel későbbi kommentátor kapustámadást, itt inkább, hogy Gujdár üti el az argentin támadót, tehát ha nincs gól, akkor is kaphattak volna tizenegyest az argentinok. Az 57. percben pedig az argentin tizenhatosnál történik egy gyanús eset, visszajátszás nélkül azonban nem egyértelmű, hogy a védő a labdát érintette-e előbb, egyáltalán a tizenhatoson belül történt-e az eset, és különben is, először sajnos a hátvédet ellökő magyar csatár tűnik szabálytalannak.

De akkor miért veszítettünk?

Garridóra joggal neheztelhetünk tehát, mert pocsékul vezette a meccset, de nem kenhetjük rá az egészet, és főleg nem ő nyerte meg a meccset az argentinoknak. Hogy akkor miért kaptunk ki? Csapó Károlynak a közvetítés elején van egy érdekes mondata arról, hogy túlságosan fel voltak pörögve a magyarok, és ez néhány játékoson látszik is. Az argentinok taktikája – bosszantó szabálytalanságokkal kizökkenteni a legveszélyesebb magyar támadót – nem szép, de sokszor láthattunk hasonlót, és az argentin, uruguayi vagy éppen olasz csapatoktól korábban sem állt távol, azonban Törőcsikéket erre mintha nem készítette volna fel senki.

Egyáltalán, a szakvezetés nem állt a feladata magaslatán ezen a meccsen. Ugyan Török sérülése miatt az egyik cserelehetőséget korán ki kellett használnia Barótinak, azonban a második cserét érthetetlenül meg sem lépte. Pedig a második félidő közepére minimum látnia kellett, hogy a mieink kezdenek fáradni: Nagy László teljesen eltűnt, miután kihagyta a félidő egyetlen magyar helyzetét, az ő cseréje indokolt lett volna addigra, de még inkább érdemes lett volna a közveszélyesen játszó Nyilasit lehozni, vagy a láthatóan egyre frusztráltabb Törőcsiket. Baróti az 50 év futballkapitányai című könyvben azt mondja, az utóbbi cserét tervezte volna, de addigra Törőt pont kiállították – vajon miért akart ezzel a 87. percig várni? Mintha a magyar szövetségi kapitány lefagyott volna a kispadon, és inkább bele sem nyúlt a meccsbe, lesz, ami lesz. Hát ez lett.

Végül ott vannak az elején említett gondok: a bolti lopás, a kapitánykérdés, a rossz felkészülés, az angolok elleni kudarc és a prémium tisztázatlan ügye, nem csoda, hogy ez a csapat nem volt igazán egységes, és rögtön az első krízishelyzetben, azaz a második argentin gól után darabjaira esett szét. Nyilván egyszerűbb utólag mindenért másokat hibáztatni, de itt a magyar szakvezetés és a szocialista káderek irányította szövetség hibázta a legnagyobbakat, nem pedig a begyulladt portugál bíró, bár az ő szerepe is megvolt a vereségben. Az pedig szégyen, ahogy Nyilasiból és Törőcsikből csinált utána az MLSZ bűnbakot, és egy évre (!) eltiltották a válogatott szerepléstől, még ha ezt pár hónap után el is engedték.

És akik hisznek a karmában, azoknak ott van példaként a négy évvel későbbi spanyolországi vébé. Itt is összekerülünk az argentinokkal, akik most sokkal simábban vernek meg bennünket, ám a középdöntőben az olaszokkal játszanak, aki pont ugyanazt a taktikát választják. Sőt, Claudio Gentile még könyörtelenebb cinizmussal iktatja ki a játékból a fiatal Diego Maradonát, de egy sárgával megúszta. Az argentinok kikaptak és csomagolhattak, az olaszok pedig a végén megnyerték a vébét, noha még csak rendezők sem voltak.

Kiemelt kép: Allsport/Hulton/Getty Images

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.