Mély fájdalom, a magyar férfi labdarúgó-válogatott 1986 óta nem jutott ki a soros világbajnokságra, és ez a rossz sorozat nem 2018-ban tört meg. Ez lesz sorrendben a nyolcadik torna, ahol nem leszünk ott, és ez mondanunk sem kell, páratlan a magyar focitörténelemben – kis éllel mondható, hogy négyévente új negatív rekordot állítunk fel.
Bár, ha azt vizsgáljuk, hogy játékvezetőként, szövetségi kapitányként, egyéb válogatottakban milyen szerepünk volt az elmúlt évtizedekben, azért már máshogy fest a kép. A világverseny 1930 óta íródó történetében 2002-ig mindig volt legalább egy magyar fő- vagy mellékszereplő. Dél-Korea óta viszont valami megváltozott. Nemzeti csapatunknak továbbra sincs érdemi esélye kijutni, ám egy kivételtől eltekintve játékvezetőink sem kapósak többé.
Megnéztük, hogyan jutottunk el onnan, hogy az 1930-as vb-n magyar edző vezette Dél-Amerika egyik csapatát odáig, hogy 2018-ban mindössze a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökének, Csányi Sándornak jut epizódszerep.
Magyarok a vb-ken
Az első világháborút lábon épphogy kihordó Magyarország számára óriási érvágás volt, hogy az 1920-as olimpiát odaadták Antwerpennek. Az újjáépülő, éledező ország számára a sport mindig is prioritásnak számított. A sport egy kis kapu lehetett ahhoz, hogy a nemzetközi közvélemény visszafogadja az országot a soraiba.
Magyarországot végül egy kiváló labdarúgó és későbbi legendás vezetőedző, Orth György képviselte Uruguayban. Orth akkor mindössze 29 éves volt, aktív játékos, de elvállalta, hogy segít a chilei válogatottnak. Nem is volt sikertelen a próbálkozása, a csoportkörben három meccsből kettőt megnyertek. Később több évtizedes edzői karriert futott be, a különböző nemzeti csapatok (perui, kolumbiai, mexikói) mellett olyan csapatoknál dolgozott, mint a Boca Juniors, a Porto vagy a Sporting Lisszabon.
1930-ban a tornán néhány, az anyaországtól elszakított labdarúgó is ott lehetett. A román válogatottban Raffinsky László (Ladislau Raffinsky) és Kovács Miklós (Nicolae Kovács) is szerepet kapott. 1934-ben már a magyar válogatottat sem lehetett megkerülni, 1938-ban pedig egészen a döntőig meneteltünk, ahol csak a házigazda Olaszország tudta megállítani a magyar csapatot. Legközelebb 1950-ben, Brazíliában, a második világháború után öt évvel találkoztak a legjobbak, de az időközben a Vasfüggöny mögé szorult Magyarország nem vett részt a kvalifikáción. Egy honfitársunk azért kijutott, a nagybecskereki Pálfi Béla a jugoszláv csapatban kapott helyet.
Az Aranycsapat-generációnak köszönhetően 1954 és 1966 között zsinórban négyszer kvalifikáltunk a világbajnokságra. Mindenki kívülről fújja a névsort, no meg a berni döntőt, amelyet sajnálatos módon 1954-ben elbuktunk az NSZK-val szemben.
A hatvanas évektől már nem volt annyira biztos a helyünk a legjobbak között. Kezdésnek lemaradtunk a következő két tornáról (1971, Mexikó és 1974, NSZK). De Mexikóban a csehszlovák válogatottban Horváth Alexander, a románoknál pedig Gergely László képviselte a magyar színeket, míg négy évvel később a legendás Palotai Károly játékvezető dirigálhatott ország-világ előtt, illetve az ausztráloknál játszott egy bizonyos Abonyi Attila is.
Tényleg elképzelhetetlen volt, hogy ne legyünk ott a világ legfontosabb eseményén. Ha nem is egy teljes csapattal, de itt-ott megbújt egy-egy magyar.
1986-tól lassú apátia
Az egy teljesen más cikk témája, de 1986, majd az azt követő rendszerváltás vízválasztó a magyar labdarúgás történetében. Ott és akkor valami elromlott, és ezt a mai napig érezzük, nem tudjuk kiheverni, 32 éve nem tudunk kvalifikálni a világbajnokságra. Öröm az ürömben, hogy a kilencvenes években azért még elmondhattuk, hogy komoly szereplői a magyarok a tornának.
1990-ben, az Amerikai Egyesült Államokban az éppen a miénknél egyel durvább rendszerváltáson átment Románia keretében Muzsnay Zsolt is szerepelt. A világversenyen még több magyar származású játékost is magunkénak tudhattunk: ilyen volt például a jelenleg a Sporting Kansas City vezetőedzője, Peter Vermes, vagy a 47-szeres szovjet válogatott Rácz László (Vasyl Rats) is.
Az igazi sikereket játékvezetőink érték el onnantól kezdve. 1994-ben, akkoriban a világ (egyik) legjobbja, Puhl Sándor megkapta a döntőt, 1998-ban pedig Vágner László vezetett két csoportmeccsen is.
Illetlenség lenne kihagyni a felsorolásból Selymes Tibort, aki az előbb említett két vb-n játékosként lehetett jelen. A 48-szoros román válogatott Selymes karrierje során több magyar klubban is megfordult (Haladás, Debrecen), illetve visszavonulása után több NB I-es csapat (Sopron, Kaposvár) vezetőedzője is volt.
Itt tartunk hát. 2018-ban Oroszországban se csapatunk, se játékvezetőnk, de már játékvezetői-, és mérkőzés-ellenőrt sem delegálhat Magyarország. Az egyetlen magyar főszereplőt diplomáciai oldalról tudhatjuk: az MLSZ-elnök Csányi Sándort a világbajnokság alatt nevezik ki hivatalosan a FIFA alelnökének.
