Dennis Bergkamp, 1998, Hollandia-Argentína negyeddöntő (2-1)
Az 1998-as vébén az egyik személyes kedvencem, rengeteg nagy jelenet beégett a memóriámba arról a tornáról: Zidane brazilok elleni fejesei, Del Piero és Vieri buddhás gólöröme, Roby Baggio chile elleni tizenegyese, amivel lerázta magáról az 1994-es vb-döntő óta cipelt terhét (vagy legalábbis egy részét), Beckham kiállítást érő dühkitörése, Blanco zseniális nyuszi-hopp csele és még sorolhatnám.
Frank de Boer annál azért jobb rúgótechnikával rendelkező védő volt, hogy csak úgy céltalanul fenékbe rúgja a labdát, látszik is a videón, hogy konstatálja, mehet az ívelés, mert Dennis Bergkamp elindult.
Azt valószínűleg De Boer sem gondolta, hogy részese lesz minden idők legnagyobb góljának, pedig így lett: Bergkamp művészien lágy mozdulattal szelídítette meg a messziről jövő labdát, aztán előkapott a zsebéből némi aprót, hogy befizesse a ringlispílre Roberto Ayalát, és a végét is stílusosan oldotta meg, nem gurította be, inkább a jobb felsőbe emelt. Varázslat volt a javából, ráadásul vb-elődöntőt ért, úgyhogy ne csodálkozzunk, hogy a holland kommentátor is megvadult.
Robin van Persie, 2014, Hollandia-Spanyolország csoportmeccs (5-1)
Talán nem rendelkezett bergkampi vénával, ha a látványról volt szó, de egyértelműen a holland futball meghatározó alakja Robin van Persie, annál is inkább, mivel 50 góljával ő az oranje gólrekordere, pedig Cruyfftól kezdve Van Bastenen át Kluivertig olyan riválisai voltak, akikre aztán nem lehet mondani, hogy állon lőtték volna magukat, ha ziccerbe kerültek.
A 2014-es világbajnokság csoportkörében játszott spanyol-holland meccset úgy harangozták be, mint a négy évvel korábbi döntő visszavágóját, aztán mi lett a vége?
Van Persie két gólt szerzett az ötből, az egyiket egy egészen különleges fejessel, ami annyiban hasonlított Begkamp remekművére, hogy itt is egy felívelés indította el a gólhoz vezető folyamatot, ezúttal Daley Blind volt a közreműködő társ.
Van Persie repülő fejese komoly karriert futott be, mivel Puskás-díjra is jelölték, ráadásul ezzel egyenlítettek a hollandok, éppen a szünet előtt, ami a nagy fociközhely szerint mindig jól jön, úgyhogy minden szempontból tökéletes mozdulat volt.
Diego Maradona, 1986, Argentína-Anglia negyeddöntő (2-1)
Diego Maradona négy világbajnokságon vett részt játékosként, és mindegyiken másfajta nyomot hagyott maga után. 1982-ben ellenünk villogott,
majd viszonylag békésen tűrte, hogy az olasz Gentile módszeresen végigrugdosta egész meccsen, a brazilok ellen viszont már lefőtt az agya, és a hajrában, 0-2-es állásnál brutálisan letalpalta az előtte a csapattársát lezúzó Batistát, amiért kiállították.
1990-ben még úgy is a döntőbe vitte Argentínát, hogy nem volt csúcsformában, de a vége könnyes lett, mert a németek Brehme büntetőjével megnyerték a pocsék színvonalú meccset, 1994-ben pedig ő lett a bukott angyal, miután a görögök elleni óriási gólja és a Nigéria elleni Caniggiának osztott zseniális gólpassza után megbukott a doppingvizsgálaton.
Na, de az 1986-os vébé róla szólt, a negyeddöntőt és az elődöntőt gyakorlatilag egymaga nyerte meg két-két góljával, a döntőben pedig három német között adott győztes gólpasszt Burruchagának.
Az angolok elleni kezezős góljáról most csak annyit említenénk meg,
A másik gól viszont egészen lenyűgöző volt, a félpályánál két angol védőt etetett meg, aztán kicselezett másik kettőt, és Shilton kapust is. Érdemes a videót hanggal nézni, mert az uruguayi kommentátor, Victor Hugo Morales szinte sírva fakad, és felteszi a kérdést, amit akkoriban Maradonával, az utóbbi években Lionel Messivel kapcsolatban hallhattunk gyakran: ez az ember vajon melyik bolygóról érkezett?
Esteban Cambiasso, 2006, Argentína-Szerbia csoportmeccs (6-0)
Argentína 1986-ban örömkönnyeket hullajtott a második világbajnoki cím okozta eufória miatt, azóta viszont csak a bánat jutott a futballt szinte vallásként kezelő országnak, amelynek sikeréért idén nyáron minden bizonnyal Ferenc pápa is imádkozik majd.
A minden vébére bika kerettel utazó argentinok 2006-ban már az egyre inkább kibontakozó Messit is soraikban tudhatták, aki a szerbek elleni 6-0 során meg is szerezte első vb-gólját, amit azóta további három követett. De most nem ezt a gólt mutatjuk meg, hanem a szerbek elleni másodikat,
Labdaszerzés után 24 passzal épült fel a támadás, türelmesen, folyamatosan keresve a rést, ahol meg lehet bontani a szerb védelmet. Persze, ha van az ember csapatában egy Sorín, egy Riquelme, egy Maxi Rodríguez vagy egy Cambiasso, akkor ez nem is tűnik annyira kivitelezhetetlennek, mindenesetre a kommentátornak igaza van, ezt tényleg oktatni lehet a lurkóknak az edzésen, annyira a helyén volt minden darabja a mozaiknak.
Carlos Alberto, 1970, Brazília-Olaszország döntő (4-1)
A vébék történetének legszebb gólja, a világbajnokság legjobb meccse és legjobb csapata, és a futballtörténelem legnagyobb játékosa, ennél nem is kell többet mondani – írta egy kommentelő az 1970-es brazil-olasz finálé utolsó góljáról. Hogy ez volt-e a legjobb meccs, arról azért lehet vitatkozni, mert az olaszok németek elleni 4-3-as elődöntője sokkal izgalmasabb volt, mint a döntő, ahol a Pelé vezette brazilok focisulit tartottak a Fachettivel, Rivával felálló ellenfélnek.
Sokan tényleg az 1970-es brazil csapatot tartják az etalonnak,
A játékosként korábban már két vb-aranyat bezsákoló Mario Zagallo telepakolta a csapatot virtuózokkal, Rivellino, Jairzinho, Pelé, Gerson és Tostao akár ki is olthatták volna egymást, e helyett olyan tökéletes harmóniát alkottak, hogy azon se csodálkoztunk volna, ha az ellenfelek meccs közben tátott szájjal tapsolnak a brazilok játékát látva.
Ahogyan az olaszok is csak szemmel követték a negyedik gólt megelőző támadást, ami úgy indult, hogy a védekező középpályás Clodoaldo négy kék mezest bolondított meg a cseleivel, hörgött is a gyönyörtől a mexikóvárosi Azték-stadion közönsége. Aztán a vébé minden meccsén eredményes Jairzinho rágyorsított, letette Pelének, aki olyan kényelmesen nézelődött, hogy azzal el is altatta az olaszokat, majd a legjobb ütemben tolta tovább a labdát a felfutó Carlos Albertónak,
Pelé, 1958, Brazília-Svédország döntő (1958)
Ha már brazilok, vb-döntő és Pelé, akkor kihagyhatatlan a listából az 1958-as finálé, a meccs, amelyen a 17 évesen és 249 naposan pályára lépő Edson Arantes do Nascimento elég egyértelműen jelezte, hogy ő bizony világuralomra tör. Nyolc évvel korábban Brazília nemzeti tragédiaként élte meg, hogy Uruguay a Maracanában lett világbajnok, és a legenda szerint az akkor 9 éves Pelé apjának megígérte,
Mivel 16 évesen már a Santos színeiben a paulista bajnokság gólkirálya lett, hazájában senkit nem lepett meg, hogy Vicente Feola elvitte az 1958-as vébére, de egy térdsérülés miatt az első két meccset ki kellett hagynia. Az igazi Pelé a franciák elleni elődöntőben bújt elő, amikor a gólkirályi címet valószínűleg örök rekordnak számító 13 góllal besöprő Just Fontaine-t is elhomályosította egy mesterhármassal, majd a döntők történetének legfiatalabb játékosaként,a házigazda és meglehetősen nagy mellénnyel érkező svédek ellen megtette azt, amit megígért apjának, és rajta keresztül egész Brazíliának.
Döntőbeli nagy pillanata a második félidő 10. percében jött el, a brazilok 2-1-re vezettek, amikor Pelé mellre vett egy beadást egy védővel a nyakán, aztán lazán kiosztott egy esernyőt a megérkező másik hátvédnek, és a lehulló labdát bevágta Karl Svensson kapujába.
1:29-nél látható a gól:
A végére még egy fejesgólt is tartogatott, és bevallása szerint a döntő utolsó pillanataira nem emlékszik, mert gyakorlatilag elájult. A lényegen ez már nem változtatott, legenda született, akinek nemcsak Brazília, hanem minden futballrajongó hálás lehet.
Farkas János, 1966, Magyarország-Brazília csoportmeccs (3-1)
Ha még nem unják a brazilokat, akkor itt az ideje bedobni azt a magyar gólt, amit beválasztottunk a tízes listába. A magyar csapat a portugálok elleni fájó vereségből érkezett a kétszeres vb-címvédő brazilok elleni meccsre, amelyen Feola pihentette a bolgárok ellen megsérült Pelét.
Ha azt gondolta, ez is belefér, nagyot tévedett, mert a magyar csapat olyan játékot nyújtott, amely után a külföldi lapok egymást múltak felül a dicsérő jelzők kiosztásában. Kezdésnek Bene Ferenc lőtt egy olyan gólt, hogy estek-keltek a kicselezett brazil védők, apám el is mondta mindig ezzel a meccsel kapcsolatban,
A kezdőben négy kétszeres világbajnokot felvonultató brazilok Tostao révén egyenlítették, aki egy szabadrúgás utáni lecsorgót bombázott be.
A meccs ikonikus pillanata a második félidőben jött el, Albert Flórián tette ki Benének a labdát, akinek a beadása tökéletesen hullott az érkező Farkas János elé, aki megtehette volna, hogy leveszi és begurítja, de akkor nem beszéltek volna ennyit a góljáról. Sokkal jobban tette, hogy elvállalta a lövést kapásból, egyedül a brazilok kapusa, Gilmar szomorkodhatott, akinek annyi jutott, hogy otthon elmesélhette, igen, én voltam az, aki azt a nagy gólt kapta a magyarok ellen.
Aki a teljes meccset újranézné, annak ezt a videót ajánljuk. 1:06:36-nál látható Farkas kapásgólja:
Teófilo Cubillas, 1978, Peru-Skócia csoportmeccs (3-1)
Ahogy a tizenegyes, úgy a szabadrúgás is egy izgalmas sakkjátszma a támadó és a kapus között, próbálják kitalálni egymás gondolatait, de a kapus itt jóval könnyebb helyzetben van, hiszen ha jól állítja fel a sorfalat, az már fél siker. Az 1978-as világbajnokságon a peruiak alaposan túljártak a skót kapus, Alan Rough eszén: hárman is odaálltak a labdához,
Teófilo Cubillas ráadásul még vitt egy csavart a történetbe, mert külsővel lőtte meg a labdát, ami tényleg nem éppen szokványos megoldás, bár Ricardo Quaresma visszahozta a köztudatba ezt a fajta lövési technikát.
Cubillas elképesztően jó futballista volt, három vébén szerepelt, és ezek közül kettőn is eljutott öt gólig, ezt rajta kívül csak Thomas Müller és Miroslav Klose mondhatja el magáról. Ráadásul Peru mindkétszer, 1970-ben és 1978-ban is negyeddöntőt játszhatott, és az 1970-es sikerélmények különösen fontosak voltak az országnak,
A brazilok elleni negyeddöntő a torna egyik legjobb meccse volt, a későbbi világbajnok 4-2-vel állította meg Perut, de Cubillas akkorát játszott, hogy amikor Pelét a torna után megkérdezték, hogy 1974-ben bevállalja-e még a vébét, a király azt felelte, “nem, de ne aggódjanak, van egy utódom, akinek Teófilo Cubillas a neve”.
A vb-negyeddöntők mellett az 1975-ös Copa América-győzelemre lehet a legbüszkébb, amikor sikerült a braziloknak visszavágni, valamint arra, hogy nagyon sokáig ő volt Peru gólrekordere, 2016 nyarán előzte csak meg Paolo Guerrero.
Arie Haan, 1978, Holland-Olaszország középdöntő csoportmeccs (2-1)
Hollandia a legutóbbi két vébén második, illetve harmadik helyen zárt, most viszont ugyanúgy lemaradt a tornáról, ahogyan két éve az Eb-ről is. Így aztán a holland drukkereknek marad a nosztalgiázás, igaz, van merítési lehetőség, elég, ha felidézik, mekkora gólt rúgott például Giovanni van Bronckhorst 2010-ben az Uruguay elleni elődöntőben.
A távoli gólok kategóriájában azonban mégsem ezt választottuk, hanem egy másik holland gólt, Arie Haan bombáját, amit az 1978-as vébén szerzett az olaszok ellen. Az olasz kapuban a legendás Dino Zoff állt, de hiába indult el a jó 35 méterről ráküldött labdára, a föld-levegő rakéta ellen esélye sem volt.
Haannak ezen a vébén kétszer is elsült a lába, mert a németek ellen is messziről büntetett, akkor egy másik klasszis kapust, Sepp Maiert szomorította.
Az olaszok elleni bomba viszont fontosabb volt, mert ez győzelmet ért, és Hollandia élen zárt a középdöntős csoportjában, így bejutott a házigazda argentinok elleni döntőbe. Ott viszont a kapufa közbeszólt Rob Rensenbrink lövésénél, az 1-1-re végződő 90 perc után jöhetett a hosszabbítás és két argentin gól, így a katonai diktatúrába taszított ország végre örülhetett valaminek
Szaid el-Ovairan, 1994, Szaúd-Arábia – Belgium csoportmeccs (1-0)
Ahogy a zenében is vannak egyslágeres előadók, úgy a futballban is számos olyan játékost tudunk mondani, akihez egyetlen emlékezetes gól, mozzanat társítható. Szaúd-Arábia 1956-ban csatlakozott a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséghez, és a válogatott 1994-ben jutott ki először világbajnokságra.
A helyiek azóta is áhítattal emlegetik az akkori csapatot, amely elsőbálozóként meglepően jól teljesített, Marokkót és Belgiumot is legyőzte a csoportjában, így bejutott a nyolcaddöntőbe.
Főleg a Michel Preud’homme-mal, Enzo Scifóval, Marc Wilmotscal felálló belgák ellen siker szólt nagyot, amely már akkor is szenzáció lett volna, ha egy lecsúszott beadásból születik, de ennél sokkal pofásabb góllal jött össze a győzelem.
Szaid el-Ovairan a saját térfeléről indult el, a rakétákat begyújtva elszáguldott két belga között, aztán a félszeg szerelési kísérlettel próbálkozó Dirk Medvedet is kikerülte, majd kihasználta, hogy Rudi Smidts saját magát zavarta össze a forgolódásával, a végén pedig a kivetődő Preud’homme fölött a hálóba emelt.
El-Ovairan 69 métert tett meg a labdával, el is nevezték szaúdi Maradonának a gólja után. Néhány évvel később arra panaszkodott, annyiszor látta a gólját, hogy már baromira unja, és egy kétélű fegyverhez hasonlította,
A szaúdi uralkodó, Fahd király egy luxusautóval ajándékozta meg a hazatérésekor, és bár számos csapat csábította, a szaúdi törvények miatt nem igazolhatott külföldre.
Később a sztárból bukott hős lett, amikor 1996-ban a Ramadán idején rajtakapták, hogy ismerősökkel, köztük külföldi nőkkel italozott. A szigorú iszlám törvények alól ő sem tudott kibújni, egy évig eltiltották a futballtól, és hat hónapra börtönbe kellett vonulnia.
Visszatérése után bekerült az 1998-as vb-re benevezett szaúdi keretbe, de Franciaországban már sem ő, sem csapata nem keltett nagy feltűnést, a csoportkör után utaztak is haza, ahogy 2002-ben és 2006-ban is csak három meccs jutott nekik.
