A labdarúgás közeli történelmében akad egy-két egészen elképesztő magasságba jutott világklasszis, akinek bár válogatottja mindig favoritnak számít, mégis elkerülte a legnagyobb siker. Hiába a világ egyik legjobbja, Lionel Messi az argentin felnőtt válogatottal még semmit sem nyert.
Az állandó Messi vs. Ronaldo összehasonlítás egyik pontjában is egyértelműen elbukott két éve, amikor Real Madrid klasszisa Európa-bajnok lett a portugál válogatottal. Így kettőjük közül ő tudta először a felnőttek között diadalra vinni nemzeti együttesét. Messinek egyébként is rendszeresen felróják a (hazai) kritikusai, hogy azért nem érheti utol Diego Maradonát, mert az argentinokkal semmit sem képes nyerni.
Nos, tény, az oroszországi világbajnokságon Messi újabb lehetőséget kap a válogatott sikerre, mi pedig addig is összegyűjtöttük az elmúlt 30 évből azokat a világsztárokat, lehetőleg minimum aranylabdásokat (de tényleg csak a legnagyobbakat), akik világ-, vagy kontinensbajnoki győzelem nélkül fejezték be pályafutásukat.
Lionel Messi
30 esztendős, négyszeres BL-győztes klasszis eddig három vb-n szerepelt, kétszer a negyeddöntő jelentette a végállomást, négy éve pedig hiába lett finalista Argentína (ráadásul Brazíliában), az aranyérem Németországé lett. Pedig anno Maradona is a németek ellen vezette sikerre Argentínát 1986-ban (rá négy évre aztán Németország győzött), 2014-ben azonban Messitől csak egy lesgólra futotta. Ráadásul a Copa America sem épp diadalmenet – a 2007-, 2015-, és 2016-ban egyaránt ezüstérmes lett az Albicelestes. Utóbbi torna után Messi a támadások kereszttüzébe került, s ideiglenesen le is mondta a válogatottságot, aztán visszatért. (Messi 2008-as olimpiai aranyát azért nem vettük figyelembe, mert az ötkarikás focitorna U21-es sorozat).
Luis Figo
BL-győztes, portugál, spanyol és olasz bajnok, Aranylabdás, az Év játékosa a FIFA-nál, utánpótlás világ- és Európa-bajnok, ráadásul karizmája is a csúcsra emelte – csak éppen a felnőtt válogatott siker maradt el. Pedig a Luis Figo, Rui Costa fémjelezte társaság volt a portugálok Aranygenerációja. A 2006-os világbajnokságon negyedik lett a portugál csapat, az igazán fájó azonban a 2004-es Eb lehet. Hazai pályán, a döntőben a görögök ellen játszott az együttes, aztán jött Hariszteasz, akinek köszönhetően megszületett Görögország teljesen hihetetlen Eb-győzelme.
Paolo Maldini
Bár Maldini nem volt Aranylabdás, csak harmadik (1994, 2003), de ettől még a klubhűség és a tökéletes (bal)hátvéd mintaképe, minden idők egyik legjobb és legelegánsabban futballozó védője. Egész pályafutását a Milanban töltötte, ötször nyert BEK/BL-t, 126-szor játszott az olasz válogatottban, kétszer a világ-, háromszor az Európa-bajnokság all star-csapatába is beválasztották. Aranyérmet viszont nem tudott nyerni, 1990-ben harmadik, 1994-ben második lett a világbajnokságon (ezt Roberto Baggio emlékezetes elhibázott büntetőjével bukták, amely előtt egyébként már Franco Baresi is rontott), míg a kontinensviadalok közül 1988-ban az elődöntőig, 2000-ben meg egy vesztes döntőig jutott az olasz válogatottal. A Squadra Azzuri akkor is tizenegyesekkel kapott ki, csak akkor éppen a franciáktól. 34 évesen, 2002-ben vonult vissza a válogatottól, így hiába volt még aktív játékos, a 2006-os vb-győzelemről már lemaradt. Az meg vélhetően kevéssé vigasztalja, hogy övé a legtöbb világbajnoki játékperc (2216).
Maldinivel együtt Robert Baggio, 1993 Aranylabdása is rossz korban ölthette magára az olasz válogatott mezét, hiszen 1982-ben még nem (15 éves volt), 2006-ban (39) pedig már nem volt tagjai a nemzeti együttesnek és ahogy fentebb már említettük, 1994-ben pont az ő lábában maradt az arany.
David Beckham
Michael Owen 2001-ben nyert Aranylabdát, az angolok közül mégsem őt, inkább David Beckhamet emeljük ki, aki 19 különböző trófeát nyert a Manchester Unitedben, a Real Madridban, a Milanban és a PSG színeiben. Korának egyik legismertebb, s legjobb játékosa, férfiak és nők kedvence egyaránt. A valaha volt egyik legnagyobb marketingértékű labdarúgó. A most 43 éves Beckham 115-ször szerepelt az angol válogatottban, a nemzeti csapat azonban sosem volt elég erős, még a négy közé sem sikerült bejutnia az együttessel. 1998-ban az argentinok elleni negyeddöntőben kiállították, s még halálos fenyegetéseket is kapott.
Raúl González Blanco
Nem Paolo Maldini az egyetlen, aki még aktív volt, amikor hazája végül világ- (vagy Európa-) bajnok lett, de már nem volt a válogatott keret tagja. A spanyol Raúl is így járt. A Real Madriddal három BL-t is nyerő Raúl három világ- és két Európa-bajnokságon szerepelt, majd 2006 őszén visszavonult a válogatottságtól – a spanyol válogatott pedig megnyerte a következő két Eb-t és egy vb-t.
Csapat nélkül nem megy
Ha megnézzük az Aranylabdásokat, találunk több olyan játékost, akinek még annyi sansza sem volt a sikerre, mint egy angol futballistának. Pedig a bolgár Hriszto Sztojcskovot (1994), a cseh Pavel Nedvedet (2003) és az ukrán Andrij Sevcsenkót (2004) is kora kiemelkedő klasszisaként tartották számon, de a válogatott áttörés álom maradt csak. Érdekesség, éppen a trió legjobbja, Sevcsenko volt ettől a legmesszebb, Sztojcskov az 1994-es vb-n volt negyedik Bulgáriával, míg Nedved ott volt abban a cseh válogatottban, amely Oliver Bierhoff aranygólja után bukta el az 1996-os Eb-döntőt Németországgal szemben.