Horvátország hátrányból fordítva, hosszabbítás után 2-1-re verte Angliát a moszkvai Luzsnyiki Stadionban rendezett vb-elődöntőben, így vasárnap az ország története során először aranyéremért játszhat a tornán.
Mi a titok? Anglia veszített, vagy a horvátok nyertek? Ebben a cikkben azt próbáljuk vizsgálni, vajon hol hibázott a meccsen az angol csapat, és milyen tényezők vezettek az elődöntős vereséghez.
1. Létezik olyan, hogy túl korai gól?
Anglia már a mérkőzés ötödik percében előnybe került azzal, hogy a jobbhátvéd Kieran Trippier egy remek szabadrúgással bevette Danijel Subasic hálóját. Trippier ezzel Bobby Charlton és Gary Lineker után a harmadik angol játékos lett, aki képes volt gólt szerezni egy világbajnoki elődöntőben, de még ennél is érdekesebb azt a kérdést feszegetni: vajon nem nyugtatta-e túlságosan is meg ezt a fiatal angol csapatot a korán megszerzett vezetés?
A horvátok Dánia és Oroszország ellen is nagyon gyorsan felálltak hátrányból – hogy ezt az angolok ellen nem tudták eladni, elsősorban annak volt köszönhető, hogy Gareth Southgate csapata nem hagyta magát kizökkenteni a megszerzett előny okán. Ugyanazt és ugyanúgy játszották, mintha még mindig 0-0 lenne az eredmény, megcsinálták a labda nélkül mozgásokat, helyén voltak a sprintek, a cselek, a párharcok. Nem húzódtak túlságosan vissza és nem húzták magukra a horvátokat, ennek lett az eredménye, hogy
A fordulás ellenben teljesen másfajta játékot hozott – nagyjából a 60. perctől kifejezetten érződött, hogy az angolok ki akarják bekkelni a meccset. A hibát, amit az első félidőben elkerültek, a második felesben szinte tökéletes kivitelezésben követték el.
Saját magukat manőverezték ki a komfortzónájukból, aminek két oka volt: egyrészt látványosan elfáradtak (ez a Modric, Rakitic kettős levédekezése miatt volt fontos), másrészt meg akarták spórolni a támadásvezetésekre fordítandó energiát. Nem a túl korai gól nyírta ki őket, de tény, hogy előnyben megzavarodtak, és a döntő elérésnek reális lehetősége megzavarta a fejeket, ez pedig az addig olajozottan működő csapatjátékot is lenullázta.
2. Lehet-e pazarlóan bánni kevés helyzettel is?
A torna előtt az angol válogatottal kapcsolatos kétségek legtöbbje a támadójátékra vonatkozott. Nem látszott, hogyan alakít majd ki ez a csapat helyzeteket a mélyen védekező ellenfelekkel szemben akcióból, és az sem volt biztos, tudnak-e majd jól sáfárkodni a kevés gólszerzési lehetőséggel. Hogy eljutottak a legjobb négy közé, annak két oka volt: egyrészt nem volt szükségük sok helyzetre nyílt játékból, mert pontrúgásokkal korán ki tudták mozdítani a meccseiket a holtpontról, másrészt pedig eszelősen hatékonyan dolgoztak a kapu előtt.
A horvátok elleni első félidőben viszont csak félig jött be a képlet. A pontrúgásból szerzett korai gólt kipipálták, de ezt követően a csapat pont olyan pazarlóan kezdett bánni a lehetőségeivel, mint azt a korábbi tornákon megszoktuk.
Kane dupla helyzete és kapufája volt a jelenség legszebb példája, amelynél két dolgot kell megjegyezni:
- egyrészt csak sokadik lassítás után látszik, hogy nem Kane hibázott, hanem Danijel Subasic csúszott bele a jól helyezett labdájába lábujja hegyével,
- és mielőtt bárki legyintene a les miatt, jegyezzük meg: ha gól született volna, könnyen megadhatták volna VAR-ral, hiszen cirka egy vonal volt.
De Lingard is hibázott ajtó-ablak helyzetet. Nem állítunk nagy butaságot, ha a meccs akkori képe alapján úgy okoskodunk, egy második góllal Anglia pontot tehetett volna a meccs végére. De nem tett.
3. Mi történt a második félidőben?
A dolgoknak két olvasata lehetséges. Az egyik szerint a horvátok javultak fel, váltak kompaktabbá és húztak jókat a mágnestáblán, ezzel beszorítva az angolokat. A másik úgy szól, Anglia számolta el magát, vált könnyelművé és húzta magára az ellenfelet, Horvátország pedig a vérszagot megérezve feljebb kapcsolt, kitette az indexet és már nem is nézett vissza.
Egyrészt való igaz, hogy a horvátok rendezték soraikat a félidőben. Dalic feljebb parancsolta a szélsőhátvédeit, ezzel megosztotta Trippier és Young figyelmét a vonalak mellett: a középpályásoknak be kellett segíteni a szélső védekezésben (hiszen Rebis és Perisic továbbra is komoly veszélyt jelentett), ám ezzel több terület nyílt a Rakitic, Modric kettősnek arra, hogy diktálja a játék tempóját és irányítsa csapatát.
Hendersonra őrült nyomás helyeződött, és a sérülten játszó középpályás ezt nem bírta el: le kellett cserélni. A helyére beálló Dier ismét nem tudta felvenni a meccs fordulatszámát, ráadásul a horvát letámadás ellen is csak szenvedett. Az angolok passzjátéka dadogni kezdett, csak zavarni kellett őket, és szakmányban vesztették el a labdákat saját térfelükön.
Erre tett rá még egy lapáttal Southgate azzal, hogy lecserélte Raheem Sterlinget. A csatárt ugyan rengeteg kritika érte a torna alatt amiatt, mert sok helyzetet fecsérelt el, és/vagy hozott látványosan rossz döntéseket a labdával az ellenfél kapuja előtt, de sprintjeivel, labda nélküli mozgásával, megvívott párharcaival és cseleivel ő volt az angol támadójáték gyújtópontja a tornán.
Ahogy kikerült a képből, megszűnt az angol csapat játéka, a horvátok pedig kényük-kedvük szerint boríthatták rá a pályát Pickford kapujára. Talán segített volna, ha Southgate beáldozza egyik csatárát egy szélső játékosra, de ezt nem merte meghúzni a kapitány.
4. Tényleg sérülten játszott Kane?
Hivatalosan ugyan senki nem erősítette meg, hogy az angolok kapitánya sérülten vállalta volna az elődöntőt, de a teljesítményét nézve villámgyorsan egyértelművé vált: Kane nem volt száz százalékos állapotban a meccsen. Már a Kolumbia elleni meccs után látványosan sántított, és ezt követően a svédek, valamint Horvátország ellen is haloványan, gyengén, sokkal kevesebb mezőnymunkát a közösbe rakva futballozott. Az elődöntőn már arra sem igazán volt képes, hogy faultokat harcoljon ki, pedig ebben a műfajban Kolumbia ellen még óriásit alakított.
Arra, hogy mennyire rossz állapotban játszotta végig a meccset, tökéletes példa a kihagyott helyzete: már az első lövésből nyugodtan lőhetett volna gólt (és egy egészséges Kane lőtt is volna), de hogy a kipattanót is elszúrta – vagyis bravúrosan védte Subasic –, egyértelművé tette, nincs vele minden rendben. Southgate ezzel együtt kénytelen volt ragaszkodni csapata egyetlen klasszisához – mégis, lehetséges, hogy ez a döntése egy világbajnoki döntőjébe került a válogatottnak.
5. Mit hozhat a jövő Angliának?
Kétféleképpen lehet értelmezni az idei tornát Angliában:
- mint egy gigantikus, semmiből beeső lehetőséget, amit végül sikerült elszalasztani;
- mint egy előrevivő, lassú fejlődési folyamat első állomását, ami lehetőséget teremt a nyugodt folytatásra.
Mondanom sem kell, utóbbiból érdemes inkább kiindulni. Southgate csapata ugyan nem váltotta meg a világot, nem volt párját ritkítóan nagyszerű és szórakoztató, egy pillanatra sem tűnt zseniálisnak, ám szinte minden olyan gyermekbetegséget levetkőzött magáról, ami korábban az angol válogatott sajátjának számított.
Ebből lehet kiindulni, erre lehet építeni. Egy béklyóit levetkőző válogatott, telis tele olyan fiatal játékossal, akinek az első nagy tornája pozitív élményt jelentett, kiváló alap lehet az előrelépésre. Amikor az angol szövetség a világbajnok német válogatott mintájára 2014-ben elfogadta a vadonatúj fejlesztési stratégiát, és az ahhoz tartozó konkrét megvalósítási koncepciót. Ebben a következő négy évre vonatkozóan két cél szerepelt: nyolc közé jutni a világbajnokságon és megnyerni legalább egy utánpótlás-világversenyt.
Merítés tehát van, a többi már azon múlik, hogy a fiatalok miképp ugorják meg a korosztályos foci, és a topligák közötti, hatalmas lépcsőfokot.
Kiemelt kép: MTI/AP/Matt Dunham
